Zene

Nem tudom, tisztában van-e vele Ana Torfs, hogy olyan helyen állította ki Anatomy című, 2006-os videoinstallációját, ahol semmiféle befogadói közegre nem számíthat. A Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht kettős politikai gyilkosságának történetét újrajátszó mű általános drámai tartalma bárkit fölkavarhat Magyarországon, ahol, mint az utóbbi években kiderült, van fogékonyság a kocsmai késelések vétlen áldozataival szembeni - akár hisztérikus - szolidaritásra. Az igazságtalanság köznapi dimenziója megmozgatja a köznapi erkölcsöt. Az is igaz, hogy az installáció általános nyelvhasználatra törekszik, anonim szereplőkkel (lovas vadász, tengerészfőhadnagy, titkárnő és így tovább), csak az 1919. május 8. és 14. közötti főtárgyalás jegyzőkönyvének szövegét használja föl, és nem foglalkozik a gyilkosok valódi kilétét föltáró későbbi fejleményekkel. A szerzőt a per színházi abszurditása ragadta meg, ez irányította arra, hogy sterilen abszurd drámajátékot rendezzen a történetből, amelynek a politikai dimenzióit sebészi bonckéssel preparálja függetlenné.

Nem tudom, vajon ma is úgy tanítják-e a gimnáziumokban (tanítják-e egyáltalán), hogy Goncsarov Oblomovja a felesleges ember archetípusa, amelyet aztán például Turgenyev és Csehov írt tágas panoptikummá, legalábbis az orosz irodalomban. A cselekvésképtelenség számos kínálkozó értelmezése közül - a mindközönségesen lustaságnak nevezhető semmittevéstől a lázadásszámba vehető cselekedni nem akarásig - Oblomov regényfigurája többet is megenged; közülük az utóbbi tartomány felé közelítők nevezhetők drámainak, amennyiben némi feszültség szikrázik föl bennük a főhős és a környezet között.

Gondoltam, megadom a módját, a koncert előtt meghallgattam a Little Axe-lemezeimet. Főleg az első kettőt, a The Wolf That House Built és a Slow Fuse címűt szeretem, a Hard Grindot kevésbé, de a Champagne & Grits is jöhet.

Kaiser Edét mind első-, mind másodfokon tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bíróság, mivel bizonyítottnak látta, hogy a 2002. május 9-i, nyolc halálos áldozatot követelt móri bankrablásnak ő volt az egyik végrehajtója.

Duda Éva koreográfus a hazai modern tánc Laurie Andersonja: hiperérzékeny, intelligens, és minden (ünnepi hangulatú) táncjátéka olyan, mintha egy ismeretlen bolygón játszódna. Újonnan látható darabjában Palcsó Nóra és Katonka Zoltán táncolja a kontakt- és Cunningham-technikára épülő, jól áttekinthető, helyenként már - lehet, hogy az akciófilmeket idéző zenék miatt - dzsesszbalettre emlékeztető koreográfiát. Ügyes, harcművészeti elemeket beépítő párbajjal indul a történet; nyilvánvaló, hogy a nő és a férfi egymás megismerhetetlenségének tárgya és alanya lesz itt, s már a küzdelmükben is van valami a hátborzongató kommunikációképtelenségből.

Korántsem kézenfekvő, hogy a nemzeti literatúra klasszikusainak a nemzeti könyvtár készítsen emlékoldalt. Érezhető némi zavar: kinek a dolga virtuális létet adni a magyar irodalomnak.

A rossz hír kézbesítőjének ideges hamarkodásával mindjárt az elején rögzíteni vagyok kénytelen, hogy a Beware az első lemez a furcsa művészneveiről is ismert Will Oldham pályáján, amely nem igazolja az immár hosszú évek óta kialakult, közkeletű vélekedést, miszerint emberünkben az alternatív country egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük, akinek súlya és megbízhatósága csakis David Eugene Edwardséhoz vagy Bill Callahanéhez mérhető. Egyszerű volna azt gondolni, hogy a színvonalcsökkenés betudható annak, hogy a korábbi (fekete humorban pácolt és sokszor játékos) gyászindulók, magányhimnuszok és bánatódák helyett Oldham szinte az elejétől a végéig napsugaras, életigenlő lemezt készített - csakhogy már a tavalyi albuma is a hazatérésről, az otthon frisskalács-illatú melegéről szólt, a Lie Down In The Light mégsem volt kevésbé kiemelkedő, mint az elődei. Ám míg Oldham a Lie Downt a diszkrét távolságtartással, a szükséges pontokon elcsepegtetett keserűséggel és az elegáns hangszereléssel erős kézzel tartotta innen a giccshatáron, ezúttal tágra nyitja az ajtót a banalitás előtt: meghökkentően poros szemléletű country-dalocskákból épül fel a lemez, melyeket a trágyataposós vonóstémák, az élveteg slidegitár és egy minden számot biztonságosan kellemessé oldó pirospozsgás lánykórus alakít jóravalóan átlagossá.

Amikor az érdemdús Strut kiadó útjára bocsátotta Inspiration Information nevű sorozatát, a legnagyobb várakozással tán éppen az Andy-Beedle duó produkcióját várta a világ. Nem is csoda: a csodagyerekként indult (első szólólemezét 1969-ben, még 18 évesen jegyző) Horace Andy a reggae műfaj egyik élő legendája, aki számos, a lakályos műfaji kuckón túllépő kalandozással is öregbítette hírnevét - elég legyen csak a Massive Attackkel közös felvételeire utalni.

A pécsi Psycho Mutants 2003-ban alakult, de a zenekar tagjai már évtizedes zenei múltat tudhatnak a hátuk mögött. A kezdeti években Psycho Mutants From The Planet Billy néven még rockabilly zenét játszottak - a név lerövidítése után nagyjából 2005 őszére találták meg mostani hangjukat, amelyet gyakran western swingként szoktak meghatározni. A Psycho Mutants márciusban francia turnét bonyolított le, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar énekes-gitárosával és tangóharmonikásával. A pécsi Psycho Mutants 2003-ban alakult, de a zenekar tagjai már évtizedes zenei múltat tudhatnak a hátuk mögött. A kezdeti években Psycho Mutants From The Planet Billy néven még rockabilly zenét játszottak - a név lerövidítése után nagyjából 2005 őszére találták meg mostani hangjukat, amelyet gyakran western swingként szoktak meghatározni. A Psycho Mutants márciusban francia turnét bonyolított le, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar énekes-gitárosával és tangóharmonikásával. A pécsi Psycho Mutants 2003-ban alakult, de a zenekar tagjai már évtizedes zenei múltat tudhatnak a hátuk mögött. A kezdeti években Psycho Mutants From The Planet Billy néven még rockabilly zenét játszottak - a név lerövidítése után nagyjából 2005 őszére találták meg mostani hangjukat, amelyet gyakran western swingként szoktak meghatározni. A Psycho Mutants márciusban francia turnét bonyolított le, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar énekes-gitárosával és tangóharmonikásával.

THE QUALITONS: SOUL BEAT KONCERT POCKET ROCKET 2007-2008 - LOST DEMOS KORAI ÖRÖM: 2009

Vannak ezek a "szemi-színházi" formák: az olyan, mintha tartományában virulnak, de épp az a lényeg, hogy mégsem, ugyanis nézhetőségük-láthatóságuk korlátozott. Egyebek mellett ez utóbbi teszi igazán vonzóvá őket a színházi gourmet-k számára: már bejutni is nehéz. Ennek a műfajnak számos megjelenési formája létezik, abban azonban mind közös, hogy nem a normális színházi készülés előzi meg, hanem egy sokkal rövidebb próbaperiódus. Szerencsés esetben ez nem az előadás színvonalában, csak a megcélzott készültségi szintben mutatkozik. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ha ezeket a produkciókat is hat-nyolc hétig próbálnák, éppen olyanok lennének, mint az átlagos repertoárdarabok; ezeket ugyanis nem félbehagyják, hanem ilyenre készítik.

A cs. és kir. - mondjuk - 101. (békéscsabai) gyalogezred egész napos sturmon (Rohamra, vitéz fiaim!), golyó- és srapneltűzön túlesett bakája megtisztálkodván, a gulyáságyúhoz járulva estebédjét elfogyasztván, csukaszürke zubbonyát levetvén végre lélegzethez jutott a vesszőfonattal bélelt lövészárokban, amelybe még belevillantak a lemenő Nap ferde fényei. Összehajtogatta csinosan a Párisi Nagyáruházból megrendelt lábszárvédőjét, bőségesen megszórta magát Szanitéc tetűporral, elővette a Rádium (vagy inkább Brázay, mert az mentholos, netán Oroszlán) sósborszeszt, hogy bedörzsölje vígan megfáradt tagjait, végül a Promptol hintőporral sem takarékoskodott, hiszen az megvéd "a golyónál, szuronynál is veszedelmesebb kiütéses tífusztól", majd nagyot húzott végre a pakkban kapott Hősök Söre "idénysörből", mely már csak azért is mindenütt hódít, mert "első megjelenése öszszeesik a világháború idejével, melynek történetébe lángoló betűkkel írták be a magyar nevet a mi hős katonáink".

Az udvari(as)ságról (cortesia) szóló remekmű egy nagyon is udvariatlan cselekedetnek - magyarán hatalmas pofátlanságnak (sfacciataggine) - köszönheti végső formáját. Castiglione harmincöt éves kora, 1513 táján kezdte el írni könyvét, amit nem adott azonnal nyomdába, pepecselt vele, többször is átdolgozta. Annyi hiúság azért volt benne, hogy másolatokat készíttessen, s ezeket megmutassa néhány ismerősének, barátjának. Pescara márkinéjának, Vittoria Colonnának is adott egyet. Vittoria pedig minden lelki nagysága dacára a kézirat jó részét lemásoltatta, s Nápolyban néhányan e másolat megjelentetésére készültek. "E veszélytől megrémülve úgy döntöttem, hogy kijavítom a könyvben legalább azt, amit az idő rövidsége lehetővé tesz, és én magam megjelentetem..." Így látott napvilágot Az udvari ember 1528 tavaszán, Velencében.

Mikó Csaba színdarabjai díszletet, jelmezt abszolút nem igényelnek, színjátszásra pedig a szónak csak a legfinomabb értelmében adnak lehetőséget. Az Apa, az Idill és a címadó darab három vagy öt lineárisan tálalt, dialógusformába rendezett, de valójában csak feldarabolt monológ összessége (az Előjáték formailag illeszkedik ezekhez, de abban megjelennek a valódi dialógusok); ezek mindig valamilyen tragédiát mondanak el több szemszögből, jelen időben vagy - ha minden megjelenő szereplő túléli az utolsó oldalt is - visszaemlékezésként. Noha különálló, szuverén drámákról van szó, egyfajta kapocs egyértelműen jelen van köztük: nemcsak a soha nem néven nevezett, csak Apaként, Nőként, Férfiként, Szeretőként jelölt szereplők, hanem a tragédiák jellege miatt is. Mind az Apában, mind az Idillben és az Előjátékban egy-egy erősen terhelt család és egy betolakodó(ként kezelt személy) részvételével jutunk el a tragédiáig, s a Testínség is csak technikailag lóg ki a sorból: abban a terhelt család tagja lesz a betolakodó. De nem csak ez közös a darabokban: a figurák jellemei, frusztrációi és bűnei alapján például az Idill akár az Apa folytatásaként is felfogható.