Színház - Ilyenre készítik - A kékszakállú herceg vára; The Black Rider

  • Csáki Judit
  • 2009. április 16.

Zene

Vannak ezek a "szemi-színházi" formák: az olyan, mintha tartományában virulnak, de épp az a lényeg, hogy mégsem, ugyanis nézhetőségük-láthatóságuk korlátozott. Egyebek mellett ez utóbbi teszi igazán vonzóvá őket a színházi gourmet-k számára: már bejutni is nehéz. Ennek a műfajnak számos megjelenési formája létezik, abban azonban mind közös, hogy nem a normális színházi készülés előzi meg, hanem egy sokkal rövidebb próbaperiódus. Szerencsés esetben ez nem az előadás színvonalában, csak a megcélzott készültségi szintben mutatkozik. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ha ezeket a produkciókat is hat-nyolc hétig próbálnák, éppen olyanok lennének, mint az átlagos repertoárdarabok; ezeket ugyanis nem félbehagyják, hanem ilyenre készítik.

Vannak ezek a "szemi-színházi" formák: az olyan, mintha tartományában virulnak, de épp az a lényeg, hogy mégsem, ugyanis nézhetőségük-láthatóságuk korlátozott. Egyebek mellett ez utóbbi teszi igazán vonzóvá őket a színházi gourmet-k számára: már bejutni is nehéz. Ennek a műfajnak számos megjelenési formája létezik, abban azonban mind közös, hogy nem a normális színházi készülés előzi meg, hanem egy sokkal rövidebb próbaperiódus. Szerencsés esetben ez nem az előadás színvonalában, csak a megcélzott készültségi szintben mutatkozik. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ha ezeket a produkciókat is hat-nyolc hétig próbálnák, éppen olyanok lennének, mint az átlagos repertoárdarabok; ezeket ugyanis nem félbehagyják, hanem ilyenre készítik.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon volt néhány produkció, amely schnellben készült, hiszen csak egyszer-kétszer-háromszor került közönség elé. A fesztivál mint olyan amúgy is természetes terepe a felolvasószínházaknak, a szcenírozott koncerteknek és az "átlóban" készült produkcióknak, hiszen maga is sűrítmény, amely további sűrítményeket foglal magába.

Az egyik ilyen esemény a Művészetek Palotájának hangversenytermében színre került Bartók-mű, A kékszakállú herceg vára volt, Mundruczó Kornél rendezésében. Kovács János vezényelte a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát - a muzsikusok látványosan civil ruhában ültek a pódiumon, mintha egy hétköznap délután ugrottak volna össze egy próbára. Vagy a rendezői szándéknak megfelelően azt jelezték, hogy itt egy hétköznapi történetet fognak elmuzsikálni. Civil ruhában volt a két énekes, Komlósi Ildikó és Polgár László is, ráadásul a karmester mellett egy-egy kempingszéken ültek, kezük ügyében ásványvíz.

A zenekar mögött és fölött egy ház állt: konyha, nappali, fürdőszoba és egy jókora terasz; épp hogy "szerkezetkész", vagyis jól átlátható (legalábbis a nézőtér földszinti részéről, mert föntről a ház teteje alaposan kitakarta a játék helyszíneit). Hat színész tett-vett benne; tévét nézett, zuhanyozott, vacsorát készített, beszélgetett, evett-ivott - esetleg obszcén ábrákat rajzolt az üvegre, s azokkal obszcén interakcióba bonyolódott. El lehetett nézni őket egy ideig - nem voltak túl érdekesek.

Idővel azonban föllépett bizonyos dinamika az alant játszódó Kékszakállú és a fönt lézengő színészek között. Idelent ugyanis Komlósi Ildikó és Polgár László nemcsak elénekelte, hanem el is játszotta a darabot, mégpedig nagy átéléssel, a tér szűkösségét a gesztusok és érzelmek tágasságával és erejével kompenzálva. Vagyis: nem csak az énekre, a zenére kellett odafigyelnünk, hanem a drámára is, ami folyt köztük: Komlósi makacs és "tudatlan" kutakodására Polgár mind rezignáltabb engedelmességgel válaszolt; ő sokkal előbb sejtette a baljós véget, mint Judit, és sokkal előbb föl is adta a nőért és a szerelemért folytatott harcot.

Ekkor azonban - hiszen a dráma elöl már "csúcsra járt" - igazán zavaróvá, mi több, idegesítővé lett a hátul folyó, egyre inkább öncélúnak, magamutogatónak, és rendezőileg agresszívnek tűnő tevés-vevés. A művel ugyanis nem létesített kapcsolatot (vagy akart, csak nem sikerült), ezért mintha minden módon versenyre akart volna kelni a lent zajló drámával. Megosztotta a közönséget - és távolról sem két egyenlő félre. Judit és a Kékszakállú drámája biztonságosan elérte szomorú végét, odafönt pedig párnák alá temetkeztek a szereplők - de ez már mindegy is volt. A közönség hangosan "búzott", amikor a hátsó fertály hajolt meg, és lelkesen tombolt a muzsikusoknak és énekeseknek. Elvben még az is lehetséges, hogy a közönségnek nincsen igaza. Most igaza volt.

*

A fesztivál keretén belül rendezett Nemzetközi Színházi Fesztivál egyik darabja igazi "nagykaland" volt: tízéves moratórium után először lehetett színre vinni a William Burroughs-Tom Waits-Robert Wilson trió legendás produkcióját, a The Black Ridert - igaz, szcenírozott koncertként, felolvasószínházi formában.

Aki hallott már a műről vagy a szerzőkről, annak nem kell magyarázni, miért legendás ez a produkció; aki meg nem, annak legyen most elég annyi, hogy számos szempontból ikonikussá vált figurák produkciója volt ez annak idején, amely magába sűrítette mindhárom alkotó külön-külön is mérhetetlenül gazdag világát. Kaetchen és Wilhelm mesésen tragikus szerelme abszurd horrorba fordult a kezükben, és a karcos dalokkal, valamint a szereplők tablójával együtt kész lázálom - avagy frenetikus drogtrip. Ascher Tamás rendezése a sokkal visszafogottabb szürreális-groteszk tartományban olvastatja-énekelteti a darabot; díszlet alig, maszk rendesen, stilizálás doszt. Jó színészek.

A végeredmény pedig olyasmi, mint a hazai kínai éttermek: még a jobbak is a föltételezett magyar szájízhez vannak igazítva. A szórakoztató, lendületes előadás minden ízében a mi nyelvünket beszéli, akármennyit énekelnek benne angolul. Nota bene, a zene a legjobb az egészben: a Kovács Márton vezette zenekar (és benne Kovács Márton látványnak is lehengerlő teljesítménye) előtt Tom Waits is megbillenthetné közismert kalapját...

Művészetek Palotája, március 20., Nemzeti Színház, április 5.

Neked ajánljuk