Színház: Mennydörög a vastaps (A Léni néni a József Attilában)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.Van abban valami igazságtalanság, hogy a "Kerényi-jelenség" éppen a Léni néni, e habkönnyűnek nevezhető bohózat kapcsán kerül terítékre. Egyrészt ezért a produkcióért súlyos felelősség terheli Kern Andrást és Koltai Róbertet is, akik egy végeérhetetlennek látszó szériával eredtek a hajdani miniszteres bohózat sikere nyomába, és ma ott tartunk, hogy a hatás kedvéért Kern letolja a gatyáját, Koltai meg felhúzza a gatyája szárát, hogy kivillantsa combjait. Hozzájuk képest direkte jólesik, amikor Sztankay István és Schütz Ila a maga több évtizedes duettjét snitteli tovább - el lehet képzelni. És akkor a többiekről még egy szót sem szóltam. Pedig Keroul és Barré szakipari munkadarabját Heltai Jenő fordította és dolgozta át (?), Kállai István alkalmazta mai (?!) színpadra, a dalok zenéjét Aldobolyi Nagy György szerezte, aki teljes életnagyságban és selyemmellényben ott ül a zongoránál, sört iszik és a fejével vezényel, meg még az énekbe is besegít, amire sokan rászorulnak; szóval messze ő az este legjobbja, és nem csak azért, mert a többi rémes.

Másrészt több, számomra mértékadó ember állítja, hogy Kerényi Imre valamikor "igazán tehetséges" volt, és csak később, nyilván nem feltétlenül a korral, inkább a hiúság és a vezetői ambíciók túltengésével párhuzamosan adta alább. Ráadásul magam is élénken emlékszem egy réges-régi Dürrenmatt-előadásra, a János királyra, ami fontos volt és jó - ezzel debütált az emlékezetes Kerényi-osztály, mert akkor még ilyen is volt: Mácsai, Hirtling, Bubik és mások.

Harmadrészt Kerényi Imre a színházszakmai közélet egyik centrális alakja - mondani sem kell: nem rendezései alapján -, akivel ugyanezen közélet más centrális alakjai - a szakmai prominensek - úgy léteznek együtt, ahogy egy sorscsapással szokás: tűrőleg. A beszélő viszony fenntarthatósága érdekében legtöbbjük

nagy ívben elkerüli Kerényi színházát,

ilyenformán a művészet (mármint Kerényi ténykedése e téren) passzé és piha.

Tűrik és tűrjük Kerényi (színház)politikai hadviselését, melynek tartalmi pontjai gyakran - de mindig a saját érdekei szerint - változó kapitális marhaságok, formája meg kenetteljes, álszent, manipulatív, és viszketegséget okoz. Kerényi politikai mozgékonyságához képest egy szélkakas - evezzünk csak vissza színházi vizekre - maga a lefúrt lábú színészet. E mozgékonyság telve röhejes és szégyenteljes momentumokkal - ezeket azonban nem egy színikritikának álcázott írásban fogom megosztani a kíváncsi olvasókkal. Ide annyi tartozik, hogy Kerényi szakmai elképzeléseit a saját igazgatói széke mindenáron való megőrzésén kívül az aktuális politikai kurzushoz való igazodás alakítja, ezért aztán nem lennék meglepve, ha hamarosan azzal állna elő, hogy dózeroljuk le a pláza-Nemzetit, és húzzuk föl az Erzsébet térit.

A kimúlóban lévő rezsim idején némi irányzék- és egyensúlyzavart okozott nála, hogy bár ezerrel pedálozott mindenféle köztörvényes államtitkárnál, az ellenkező beállítottságú fővárosnál is védenie kellett pozícióit. Legutóbb azzal a kétségtelenül zseniális húzással nyúlta le magának újabb esztendőkre a Madáchot, hogy a kis-Madáchot átengedte Mácsainak, aki saját művészi és emberi hitelével maga és Kerényi mellé állította a szavazatokat. Semmi meglepő nincsen abban, hogy szinte a döntés másnapján heves harcokba kezdett a főváros ellen - akkor már ismét a Kossuth-díjért ment a spila.

Most az is megvan. Nem osztom azok nézetét, akik úgy vélik: például a Méhes György-féle (a minden szempontból határtalan fiúi szeretet eredményeképp kijárt) vagy a Kerényi-féle ("magad, uram, ha fiad nincsen" alapon sajátlábúlag és sajátszájúlag elintézett) Kossuth-díj kétségbe vonná a díj rangját és hitelét. Ezek a döntések ugyanis kizárólag az adott kurzus súlyos értékzavarairól tanúskodnak, ráadásul ebben az értékzavarban olykor a díjra méltó művész is a listára kerül.

Kerényi megnyilvánulásaiban viszonylag állandó motívumnak látszik a vehemens kritikusgyűlölet (értem én, és tudom azt is, hogy ebben még társai is vannak), a képességtelen grafománia (saját újságját is buzgón írja ám, persze közpénzen), a heves öntömjén (minden egyes előadás előtt a saját hangján, a saját nevével és titulusával búgja a közönség fülébe, hogy kapcsoljuk ki a mobilunkat) és az úgynevezett dupla csövű szervilizmus:

lefelé tapos, fölfelé nyal

Most egy ötödik jelenség tüntető jelenlétével kell számolnunk: ez pedig a Léni néniben mutatkozó sugárzóan kerekded rendezői tehetségtelenség és morális csőd. Jobb és boldogabb helyeken az ilyesmit (művészi) garázdaságnak nevezik - a József Attila Színház jobb sorsra érdemes közönsége ma még nem jobb és boldogabb hely. Viszont teli a ház, felcsap a kacaj, mennydörög a vastaps.

Egyesek szerint intő jelek utalnak arra, hogy kulturális téren nemigen számíthatunk értékpreferencián alapuló lendületes offenzívára. Az tuti, hogy Kerényi kitalál magának valamit vagy valakit, és az is tuti, hogy hűséges és nagyszájú hív lesz valami prominensnél. A jó színház meg bele fog dögleni, bizony, a saját óvatosságába, finnyásságába, gyávaságába. Enynyit a szakma legkiválóbb képviselőinek, tehetséges és tekintélyes úriembereinek eleganciájáról, nagyvonalúságáról, diplomáciai kifinomultságáról. Nagyon unom már a mindenfajta mozgósítást, de ha nem csinálunk valamit, nézhetünk Léni nénit a végtelenségig.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...