Színház: Mennydörög a vastaps (A Léni néni a József Attilában)

  • Csáki Judit
  • 2002. május 23.

Zene

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.Van abban valami igazságtalanság, hogy a "Kerényi-jelenség" éppen a Léni néni, e habkönnyűnek nevezhető bohózat kapcsán kerül terítékre. Egyrészt ezért a produkcióért súlyos felelősség terheli Kern Andrást és Koltai Róbertet is, akik egy végeérhetetlennek látszó szériával eredtek a hajdani miniszteres bohózat sikere nyomába, és ma ott tartunk, hogy a hatás kedvéért Kern letolja a gatyáját, Koltai meg felhúzza a gatyája szárát, hogy kivillantsa combjait. Hozzájuk képest direkte jólesik, amikor Sztankay István és Schütz Ila a maga több évtizedes duettjét snitteli tovább - el lehet képzelni. És akkor a többiekről még egy szót sem szóltam. Pedig Keroul és Barré szakipari munkadarabját Heltai Jenő fordította és dolgozta át (?), Kállai István alkalmazta mai (?!) színpadra, a dalok zenéjét Aldobolyi Nagy György szerezte, aki teljes életnagyságban és selyemmellényben ott ül a zongoránál, sört iszik és a fejével vezényel, meg még az énekbe is besegít, amire sokan rászorulnak; szóval messze ő az este legjobbja, és nem csak azért, mert a többi rémes.

Másrészt több, számomra mértékadó ember állítja, hogy Kerényi Imre valamikor "igazán tehetséges" volt, és csak később, nyilván nem feltétlenül a korral, inkább a hiúság és a vezetői ambíciók túltengésével párhuzamosan adta alább. Ráadásul magam is élénken emlékszem egy réges-régi Dürrenmatt-előadásra, a János királyra, ami fontos volt és jó - ezzel debütált az emlékezetes Kerényi-osztály, mert akkor még ilyen is volt: Mácsai, Hirtling, Bubik és mások.

Harmadrészt Kerényi Imre a színházszakmai közélet egyik centrális alakja - mondani sem kell: nem rendezései alapján -, akivel ugyanezen közélet más centrális alakjai - a szakmai prominensek - úgy léteznek együtt, ahogy egy sorscsapással szokás: tűrőleg. A beszélő viszony fenntarthatósága érdekében legtöbbjük

nagy ívben elkerüli Kerényi színházát,

ilyenformán a művészet (mármint Kerényi ténykedése e téren) passzé és piha.

Tűrik és tűrjük Kerényi (színház)politikai hadviselését, melynek tartalmi pontjai gyakran - de mindig a saját érdekei szerint - változó kapitális marhaságok, formája meg kenetteljes, álszent, manipulatív, és viszketegséget okoz. Kerényi politikai mozgékonyságához képest egy szélkakas - evezzünk csak vissza színházi vizekre - maga a lefúrt lábú színészet. E mozgékonyság telve röhejes és szégyenteljes momentumokkal - ezeket azonban nem egy színikritikának álcázott írásban fogom megosztani a kíváncsi olvasókkal. Ide annyi tartozik, hogy Kerényi szakmai elképzeléseit a saját igazgatói széke mindenáron való megőrzésén kívül az aktuális politikai kurzushoz való igazodás alakítja, ezért aztán nem lennék meglepve, ha hamarosan azzal állna elő, hogy dózeroljuk le a pláza-Nemzetit, és húzzuk föl az Erzsébet térit.

A kimúlóban lévő rezsim idején némi irányzék- és egyensúlyzavart okozott nála, hogy bár ezerrel pedálozott mindenféle köztörvényes államtitkárnál, az ellenkező beállítottságú fővárosnál is védenie kellett pozícióit. Legutóbb azzal a kétségtelenül zseniális húzással nyúlta le magának újabb esztendőkre a Madáchot, hogy a kis-Madáchot átengedte Mácsainak, aki saját művészi és emberi hitelével maga és Kerényi mellé állította a szavazatokat. Semmi meglepő nincsen abban, hogy szinte a döntés másnapján heves harcokba kezdett a főváros ellen - akkor már ismét a Kossuth-díjért ment a spila.

Most az is megvan. Nem osztom azok nézetét, akik úgy vélik: például a Méhes György-féle (a minden szempontból határtalan fiúi szeretet eredményeképp kijárt) vagy a Kerényi-féle ("magad, uram, ha fiad nincsen" alapon sajátlábúlag és sajátszájúlag elintézett) Kossuth-díj kétségbe vonná a díj rangját és hitelét. Ezek a döntések ugyanis kizárólag az adott kurzus súlyos értékzavarairól tanúskodnak, ráadásul ebben az értékzavarban olykor a díjra méltó művész is a listára kerül.

Kerényi megnyilvánulásaiban viszonylag állandó motívumnak látszik a vehemens kritikusgyűlölet (értem én, és tudom azt is, hogy ebben még társai is vannak), a képességtelen grafománia (saját újságját is buzgón írja ám, persze közpénzen), a heves öntömjén (minden egyes előadás előtt a saját hangján, a saját nevével és titulusával búgja a közönség fülébe, hogy kapcsoljuk ki a mobilunkat) és az úgynevezett dupla csövű szervilizmus:

lefelé tapos, fölfelé nyal

Most egy ötödik jelenség tüntető jelenlétével kell számolnunk: ez pedig a Léni néniben mutatkozó sugárzóan kerekded rendezői tehetségtelenség és morális csőd. Jobb és boldogabb helyeken az ilyesmit (művészi) garázdaságnak nevezik - a József Attila Színház jobb sorsra érdemes közönsége ma még nem jobb és boldogabb hely. Viszont teli a ház, felcsap a kacaj, mennydörög a vastaps.

Egyesek szerint intő jelek utalnak arra, hogy kulturális téren nemigen számíthatunk értékpreferencián alapuló lendületes offenzívára. Az tuti, hogy Kerényi kitalál magának valamit vagy valakit, és az is tuti, hogy hűséges és nagyszájú hív lesz valami prominensnél. A jó színház meg bele fog dögleni, bizony, a saját óvatosságába, finnyásságába, gyávaságába. Enynyit a szakma legkiválóbb képviselőinek, tehetséges és tekintélyes úriembereinek eleganciájáról, nagyvonalúságáról, diplomáciai kifinomultságáról. Nagyon unom már a mindenfajta mozgósítást, de ha nem csinálunk valamit, nézhetünk Léni nénit a végtelenségig.

Csáki Judit

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.