Akinek, mint a sajtótájékoztatón elhangzott, korántsem mindegy, hogy a szegényebb - latin-amerikai vagy kelet-európai - országokban elérhetők-e a koncertjei, így kézben kell tartania a jegyek árát, akár a gázsija rovására is. Ezekből az utazásokból töltekezik művészi és privát szinten éppúgy - összejönni a helyiekkel, megízlelni egymás muzsikáit és borát, az a csúcs. Így születnek a legjobb dalok, melyeknek rögtön túleshet a rögzítésén is, hiszen ott "lapul" a stúdiója a hátizsákjában, bármerre jár. Azelőtt komoly gondot jelentett, hogy reprodukálhassák az inspiratív pillanatokat, most ezzel nem kell vesződni, s a legjobb "asszisztens", a marihuána is mindig rendelkezésre áll. Persze a lemezek és a koncertek, az két külön dolog; nehogy arra számítsunk este, ami a CD-ken van.
- S annak mi az oka, hogy Manu Chao fellépéseit inkább a Mano Negra emléke uralja? - fontoskodtam kicsit, de nem mentünk sokra. Az efféle boncolgatást Manu inkább az újságírókra bízza. Majd hozzáfűzte: azok a Mano Negrá-s évek az élete egyik legszebb korszakát képezték, s bár a többiek Párizsban élnek, ő meg Barcelonában, azért tudnak egymásról.
Hát így. Jó órán át folyt a kérdezősködés, és Manu igazán szívélyesen állta - a tisztesség és a hitelesség frontján tényleg első osztályú figura. Hogy is mondta? - Ebben a szar világban tömeges öngyilkosságot követnénk el, ha hagynánk, hogy manipuláljanak a hatalom és a nagy zsugák korrupt birtokosai. - És nagyjából azzal a kellemes várakozással böjtölhettünk estig, hogy a maga módján a színpadon is megteszi ez ellen a magáét.
A maga módján: meg is. Mindössze azt nem értettem, miért tűrte a méltatlan hangosítást: az igénytelenül kevert hangszín és az alulexponált hangerő mellett folyamatosan recsegett egy gitár. Hogy a technika vagy a hangmérnök ázott-e ronggyá, engem különösebben nem érdekel - végül is tökmindegy, hogy a motyón spórolás vagy a hozzáértés hiánya vág haza egy produkciót.
Manu mindazonáltal úgy pörgött, mintha a dobogón a várakozása szerint zajlott volna minden. Az első blokkban a Mano Negra emlékeit idézte fel, vagyis tutira ment: abból, ha zúz a dub, a reggae és a ska, egy szabadtéri koncerten nem lehet baj. És ha egy koncert súlyát nem a mélységben vagy az emelkedettségben, hanem a népek "beindulásában" mérjük, akkor elég lehet a summázáshoz: akik Manuért jöttek rajongani, bizonyára heves élménnyel térhettek nyugovóra. Ahhoz kétségtelenül elragadó hangulatot teremtett a zenekara.
Más kérdés, hogy a dub és a reggae és a ska mezején jóval izgalmasabb ügyekkel is találkozhatunk már, így elengedhetetlennek tűnt a váltás a kurrens, a latinos-akusztikus Manu Chao-számokra. Valójában erre készültek, erre vártak négyezren, hiszen a Mano Negra ismertsége nálunk messze elmaradt a Manu Chao-láztól. S ezek a melegebb-barátságosabb - Manuval együtt énekelhető - "együgyű" dalok olajat öntöttek a tűzre megint, mondhatni: bezárult a kör, így végül talán csak az nem kapta meg a magáét, akinek feltűnt, hogy helyesebben tenné, ha nem bonyolódna gitárszólókba az emberünk.
Bár az is igaz, Manu Chaót nem ezért kell szeretni.
Marton László Távolodó
Petőfi Csarnok, május 28.
Manuel Chao
egy spanyol bevándorló fiaként született 1961-ben Párizsban. A nyolcvanas évek elején Joint de Culasse néven alapította meg első zenekarát, később Hot Pantsre változtatva a nevét. 1985-ben ebből alakult ki a Mano Negra, amely zenei befolyásainak - ska, reggae, flamenco, hip-hop, rai, tex-mex, punk, musette - gazdagságával a multikulturális rock iskolateremtő intézménye lett. Névadóul egy andalúziai anarchista csoportot, Puta´s Fever albuma címének egy dominikai, a prostik által terjesztett nemi betegséget választott, míg patchankának keresztelt stílusa nevében a nyálas spanyol zenékre utaló kifejezést ferdítette el. A Mano Negra vállalkozásai közül az 1992-es dél-amerikai "Cargo Tour" a legtöbbet emlegetett, melynek keretében egy hatalmas teherhajón turnézták végig a nagyobb kikötővárosokat. A következő évben vonattal folytatták a koncertexpedíciót, Bogotáig jutva el; nem meglepő hát, hogy a Casa Babylon albumot már tetőtől talpig átitatta a latin befolyás. A turnéval járó "megpróbáltatások" azonban 1995-re felőrölték a zenekart. Manu ezután visszatért azokba a városokba, amelyeket a Mano Negrával érintett, Brazíliában, Mexikóban, Chilében, Peruban, később Szenegálban és Maliban élt. Ottani élményeiből-kapcsolataiból született meg 1998-ban a Clandestino című albuma. (Azokat a latin vándormunkásokat nevezik így, akik munka reményében átszöknek a határon.) Közel négymillió kelt el belőle, majd 2001-re Proxima Estación: Esperanza címmel kijött a folytatás, amelyet 950 nevezettből az év (legtöbbet játszott) albumának választott az európai világzenei rádiósszövetség. 2001 nyarán Manu már megközelítette Magyarországot, de csak a határon túli Wiesenig jutott el, Budapesten végül első kelet-európai turnéja keretében lépett fel.
