Zene

Megint egy mozi, amit úgyszólván lehetetlen vagy csuda nehéz ártatlanul nézni, sőt lehetséges elfogultságainknak se szeri, se száma. Kezdjük a személyesekkel, azokról legalább biztosan tudható, hogy nem a világ fejére olvashatók. A szarvasokról szóló rajzfilmeket én nagyon bírom, megvesz bárki lábon egy ilyennel, kedvencem a Zehn kleine Jägermeister, hogy jön az ide. Ne higgyék, hogy csak a viccelődés miatt, hanem azért, mert szarvas csak egy van, alighanem. A német cím egy úgynevezett videoklipet takar, egy kezdetben punk, aztán másmilyen német zenekar dalművéhez készült úgy négy éve, egy kis gyöngyszem, rövid, de sokat lehet nevetni rajta. Ugyanolyanok benne a szarvasok, mint egykor a sámándobokon, vonalakból rótt, ágas fejű fickók. Ilyenekkel találkozni Jankovics Marcell sámándobokról szóló, 1988-ban készített néprajzi ismeretterjesztő filmjében is, a múlt héten adta a Duna tévé. Azt a közel egyórás válogatást, bár lehetetlen, a Csodaszarvas minden vetítése előtt le kéne adni, igaz, csak nehezítené a befogadók amúgy sem könnyű helyzetét. Egyéb dolgokat is jó lenne előszedni. Maradva a személyes elfogultságoknál, a János vitézt, ami szerintem a magyar filmkészítés egyik

Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Kispál-számokat fog játszani Ágoston Béla - úgy huszadmagával - március 15-én a Trafóban. Időben szólok: a napokban megjelenő Meles meles lemezbemutató koncertje után aligha lesz még egy ilyen alkalom.

Sosem bírtam valódi szurkolójává lenni a koncertlemezeknek. Miképpen fest megannyi rockzenekar ez irányú nekigyürkőzése? Megkapjuk azokat a számokat, amelyek mindegyikét ismerjük már unásig, csak most három hanggal többet szólózik a gitáros, kettővel kevesebbet üt a dobos, a refrént pedig néhány ezer lelkes amatőr énekli az egyetlen jó énekes helyett. Azt szokás felhozni mentségül, hogy a szegény, sebzett együttesből csakis ilyenkor bír kitörni mindaz, ami a végtelenül nyomasztó stúdiómunka során valamiképp elakadt benne félúton. Ebben voltaképpen van igazság, hozzátéve, hogy azért az igazi nagyvadak nem feltétlenül küszködnek efféle problémákkal, az alsóbb kutyák ugatása pedig holmi közönségzajtól még aligha fog az égig emelkedni. Nem beszélve a szabályt izmosító kivételekről: hogy egy efféle album csordultig is lehet friss izgalmakkal, meglepetésekkel, azt legutóbb szegény Jeff Buckley bizonyította fényesen, igaz, efféle csodák alighanem csupán egyszer esnek meg évtizedenként.

A könyv már első érintésre is rendkívüli: több mint kilencszáz oldal, csupa-csupa hasznos és fontos (továbbá haszontalan és lényegtelen) információ az elmúlt század (gyerekkorunk) egyik legfontosabb írójáról. Olvasni - mondhatni - könnyű, a fordítás nagyjából rendben, néhány kisebb hiba, annyi meg még kell is, hogy lássuk: ember csinálta.

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)

Át vagyunk verve. Többszörösen is. Az még csak aprócska üzleti fogás - bár nem túl korrekt -, hogy a kötet borítóján csak a televíziós sztár-újságíró, Vujity Tvrtko neve

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

Henry Rollinst utoljára öt évvel ezelőtt állt módunkban hazai színpadon láthatni. Múlt heti koncertjén mások kísérték, mint akkor, de kedvencünk nem esett át különösebb változáson: szóba sem jöhetett, hogy száz százaléknál kevesebbet nyújtson.

Jools Holland & his Rhythm & Blues Orchestra: Jools Holland´s Big Band Rhythm & Blues

Mint a mesében. A kis Billy nagy tisztelője volt Elvin Jonesnak, aki már a hatvanas évek elején kitörölhetetlen nyomot hagyott a dzsesszben John Coltrane dobosaként, és azóta is a topon van. Közben Billy is nőtt-növögetett, megtanult gitározni, sőt egyesek szerint ma már ő a legjobb, hallható vagy száz albumon, nyert számtalan díjat - év gitárosa, év legjobb lemeze és hasonlók.

Az opus mandarin nyelven a "Shozhou he" névre hallgat, amely a film titkos főszereplőjére, a Sanghajt átszelő Shozou folyóra utal(na). Végignézve a csöppet sem unalmas, kifejezetten érzelemdús, és még az agyat is megmozgató 85 percet nyilvánvaló, hogy a magyar címben miként keveredik Gizike a gőzekével. A főszereplő bártáncosnő nem szirén, hanem sellő, vízitündér, gyengébbek kedvéért: felül szőke hajas baba, alul hal, ami ugye messze nem azonos a görög mitológiából ismert félig madár, félig asszonytestű keveréklénnyel, hacsak nem abban, hogy mindkét hibrid előszeretettel csábítgatja halomra az útjába akadó hajósokat.

A CD címe (Drum Together) nem véletlenül utal az 1969-es Beatles-album, az Abbey Road sikerszámára (Come Together): az ütős repertoár régóta félhivatalos átkelőhelyként szolgál a "komoly" és "könnyű" műfaj egymással hadban álló birodalmainak határán.