„Nincsen erős szubkultúra” - Kollár-Klemencz László zenész

Tájrendező, lovastanár, elmélkedő vidékre költöző, miközben a fővárosi under­ground egyik fő melankolikusa, jelenleg a Kistehén zenekar élén. Két szuperprodukció, a slágeralapú Budapest Bár és a kortárs költészetet népszerűsítő Rájátszás is foglalkoztatja. Szomjas nők címmel jött ki a Kistehén új lemeze tavaly november végén, és úgy tűnik, hogy az idei könyvhétre megjelenik az első termé­szetírói novelláskötete. Szóval volt ürügy a beszélgetésre.

Magyar Narancs: Úgy érzem, hogy a Kistehén új lemeze valami visszakanyarodás, nosztalgia nálad az Andersen zenekaros korszakod felé. Fontos, hogy legyen egy-egy lemeznél valami új irány?

Kollár-Klemencz László: Ennél az albumnál használtuk ki először igazán azt, hogy négy ember közös dolgáról van szó, akik a zenekar elválaszthatatlan részei: Vajdovich Árpi, Bujdosó Jancsi, Jancsovics Máté és én. Előtte ahhoz voltam hozzászokva, hogy otthon írtam a dalokat egyedül, és nagyjából a zenekar eljátszotta a stúdióban. Ezen a lemezen már Bujdosó világa is jobban érződik, meg a többieké is, együttes munka. És igen, mindig vágytam kicsit vissza az Andersenhez. Azt a fajta szabadságot, amit keresek, leginkább ebben a zenében találom meg. Minden lemez fontos persze, mert ezek korszakok, egy-egy időszak összegyűjtött anyaga. Nekem mindig van egy koncepcióm, amit aztán úgyis felrúgok. A koncepcióhoz találok egy címet, aztán egy csomó dal meg szöveg jön, ami nem fér bele ebbe a címbe, de az embert kicsit irányítja legalább. Itt az is szempont volt, hogy a szövegekben megpróbáljak elfordulni az előző, Elviszlek magammal című lemeztől, amivel sokak szerint elkezdtünk egy politikai szerepvállalást.

MN: De most is párhuzamosan fut az Erdős Virág-szövegekre írt dalok, azaz a Rájátszás és a rákendroll világa?

KKL: Hát igen, ez jól begyűrűzött a Kistehénbe azért, amióta a Milla 2012-es tüntetésén részt vettünk. Az én szövegeim nem a köz­életről szóltak azelőtt, ezért vettem az új lemezen újra személyesre. Közben csináltam tavaly egy Legesleges című albumot, ami teljesen Virág verseire épül, és szerintem nagyjából akkor ki is merítettem azokat a lehetőségeket, amiket Virág addigi versei nyújtottak nekem. Felháborodni felháborodok, ordítani néha ordítok, de alapvetően nem akarom, hogy a politika determinálja a lépéseimet.  A Virággal közös lemeznél is elsősorban Virág személyes verseit kerestem.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogyan egyeztethető össze a gazdálkodás a városi életeddel, a zenéléssel?

KKL: Nehezen, mert a mai napig olyan, mintha egy láthatatlan falon kellene átlépnem egyikből a másikba. Mintha hidegből a melegbe mennék, de sose tudom előre, hogy majd később felmelegedek és jó lesz ott lenni. A tanyáról nehezebb belemenni a tömegbe. Kijönni belőle sokkal könnyebb, de egy idő után hiányozni tud. Azért nem kell úgy elképzelni, hogy otthon nézem a lovakat és gitározgatok. Egyszer kaptam egy kis szobrot, egy férfi ül egy lovon és trombitál. Ez egy romantikus énkép, de közben meg nem ilyen, csak vannak ilyen pillanatok. A gazdálkodás egyébként szerintem a tehén- és disznótartásnál kezdődik, én még ott nem tartok. Bár volt most a tanyán novemberben egy boci, csak pont akkor kaptam el egy brutális vírust, feküdtem, miközben a kis állat, akit épp akkor választottak el az anyjától, folyamatosan bőgött az ablak alatt, és egy hét után azt mondtam a feleségemnek, hogy vigyük vissza.

MN: Eddig nem vettem észre még a vonzódásodat a vidékhez. Mióta vagy te „népies”?

KKL: A népi kultúra mindig vonzott, mert vidéken nőttem fel, Újhartyánban a nagyszüleimnél. A népzenét is szeretem, de soha életemben nem játszottam. Egyszer, mondjuk, volt általános iskolában egy citerakoncertem. Ha meggondoljuk, benne van a zenémben, főleg a szájbergyerekes korszakban. Sokat jártunk akkor falunapokra a zenekarral, én voltam a vidék egyik „pacsirtája”. Gyerekkoromban sok időt töltöttem lakodalmakban a zenekar mögött, aztán szünetben odaültem, doboltam, fújtam a sramlizenekar helyett.
A Kistehén zenekaron látszódtak ezek a hatások, de azt az időszakot valóban megelőzte a budapesti underground, a kilencvenes évek elején az Andersen zenekar.

MN: Mi történt a kettő között?

KKL: Akkor költöztem ki a városból, amit mindig is akartam, és akkor jött egy erős érzés, hogy felépítsem magam körül újra a gyerekkoromat: vegyek Simson Schwalbét, tyúkot és hengerrel kifessem a szobákat. Ezek nekem nagyon erős benyomások voltak gyerekkoromban, különösen a tyúkok. Nagyon mélyen ebből építkezem, de amikor a húszas éveimben Budapesten éltem, akkor is vonzott a vidék, és most meg ugyanúgy szükségem van a nagyvárosra, párhuzamosan van ez. Mindkettőre szükségem van.

MN: Az Andersent milyen zenei hatások, élmények hozták létre anno?

KKL: Megelőzte a Boann nevű zenekar, egy progresszív, King Crimson-os kísérletező zenekar. Instrumentális zenét játszottunk, és nagyon sok munka volt benne. Egyszer együtt játszottunk egy Gasoline nevű amerikai zenekarral a nyugati partról, tagjaik itt töltöttek pár hónapot, hogy leszokjanak a kábítószerről, konkrétan egy pszichológusnál laktak. Tetszett a zenéjük, a másfajta hozzáállásuk, hogy költészetet csináltak a zenével, főleg David Borstein, akivel összebarátkoztam, és később együtt csináltuk meg az Andersent. A Ke­rouac- és Bukowski-életérzést, ami a kilencvenes évek amerikai indie rock zenéjét meghatározta, rajta keresztül ismertem meg. Nagy hatással volt rám, őt meg nagyon érdekelte az, amit mi csináltunk, nem is tudom, miért.

MN: Amikor a Kistehén Tánczenekarral amerikai turnén voltatok, visszatért valami abból a bizonyos szabadságérzetből, amit az Andersennel kerestél?

KKL: Nem igazán. Két turné keretében gyakorlatilag végigjártuk Amerikát, és jól is sikerült, csakhogy én nem úgy csináltam meg anno azt a Szájbergyerek-dolgot (a zenekar 2004-es slágerének címe ez – a szerk.), hogy majd szarrá keresem magam ezzel a zenei biznisszel, hanem akkor az esett jól. A Manu Chao-jelenség izgatott akkor, hogy többfajta zenei kultúrából összerakott valami egységes dolgot, és úgy éreztem, hogy Magyarországon is nagyon sok zenei hatás van, amiből jól össze lehet rakni a Kistehén zenekart. Csakhogy, amikor nem akartam több Szájbergyereket csinálni, akkor a kiadók ellenálltak, és csak úgy voltak hajlandók új lemezt kiadni, ha rajta van egy új Szájbergyerek. Jó, olyanokat is mondtak, hogy legyen egy kicsit több dal dúrban és kevesebb mollban – most ezek az emberek osztják a pénzt a Cseh Tamás Programban, nagyon gáz. Szóval lett egy elvárás mind a kiadó, mind a közönség részéről, mind a zenészeim részéről, ami nekem nem működik. Akkor is szabad akartam lenni, maradni.

MN: Nincs az írók részéről arisztokratikus gőg a rockzenészek felé a Rájátszásban? Kérdezem tőled, így az első köteted előtt.

KKL: Gőg nincs, de vannak ilyen alapkörök, hogy az írók jobb szöveget írnak, mint a dalszerzők, viszont az, hogy ők nem tudnak zenélni, le van szarva. Ebbe az irányba kicsattannak néha a koncert alatt is a mondatok, de ez így oké. A mai kortárs irodalom olyan finom, jó közösség, tele érzékenységgel egymás felé, szeretek velük lenni. Nekem alkotni magány. Kialakítok egy saját világot, és nem folyok bele más közösségekbe, próbálom rajta tartani koszos körmű ujjamat a dolgok folyásán, de elszakadok akaratlanul is. Én még ebbe a magyar pop-rock szakmába sem folytam bele. Alapvetően nem veszem észre, mi megy az emberek között egy közösségben. A Varga Stúdióban is úgy töltöttem tíz évet, hogy drámák zajlottak, emberek váltak, szerettek bele másokba, és én észre sem vettem, csak utólag csodálkoztam a következményeken.

MN: Miről írod akkor a novelláidat?

KKL: Hát erről, hogy nem veszem észre. Csak bámulok ki az ablakon, de nem azt figyelem, amit látok. Úgy indult ennek a kötetnek az anyaga, hogy egy amerikai turnén láttam egy The New Nature Writing című könyvet, voltak benne novellák és néhány fotó a mai vidéki Amerikáról. Mint Edward Hopper festményeinek, megfoghatatlan, időtlen hangulata volt. Akkor költöztem ki vidékre, akkor fogadtam be egy hajléktalant a házamba, és rengeteg olyan dolog történt velem, amiről egy kicsit szociografikus jelleggel írni lehet. Gondoltam, jó lenne foglalkozni azzal a feszültséggel, hogy mennyire átalakulóban van a vidék, és hogy mennyire elválaszthatatlanok egymástól a várossal, mennyire nyúlnak egymás felé. Ma már egy parasztember nem tud egyről a kettőre jutni az információs társadalom nélkül, a városban pedig megjelent a gerillakertészet. Vannak közeledési szándékok mindkét részről, de elutasítás is bőven. Az emberek ismét szeretnek arról beszélni, vagy felhasználni különböző célokra, hogy a vidék és a város kibékíthetetlen ellentétben áll. Bennem ez a kettő békében van.

MN: Eddig egy mesekönyved jelent meg, aminek a Kistehén a főszereplője. Azt folytatni fogod? Most szépírói karriert kezdesz?

KKL: Szeretek írni, szerettem korábban is, nagyon örültem, amikor a Magvető rábólintott az új természetírásokra. A könyvhéten megjelenő novelláskötet címe Miért távolodnak a dolgok? Szerintem ilyen jellegű novellák még születnek. A mesekönyvből pedig sorozat lesz, úgy tervezzük Igor Lazinnal, a Kistehén rajzolójával. Ő illusztrálja, én meg írom a történeteket. Ez abból indult, hogy szerettünk volna egy animációs sorozatot csinálni a Kistehénből, de nem voltunk elég ügyesek a pénz összeszedéséhez. Most jön ki a második kötet A probléma címmel.

MN: Emlékszel arra, hogy milyen gyerek voltál?

KKL: Minden rendben van Lacikával, mondták az anyámnak, csak állandóan néz ki az
ablakon. Olyan gyerek voltam, hogy amikor láttam a jó tanuló Hidenekker Pistit, aki olyan furcsán hátrafelé fogja a ceruzát, akkor azt hittem, ha eltanulom azt a fogást, akkor én is jobb tanuló leszek. Ha falun a nagypapa kitette a hűvös dinnyét az asztalra ebéd után, akkor én nem ettem belőle, inkább elmentem a barátaimmal forró, ehetetlen dinnyét lopni a mezőre. Sokszor voltam életveszélyben, amiről nem beszéltem a felnőtteknek, például a lovas kocsi kereke bekapta a lábam, és egész nyáron csámpásan jártam, de jól titkoltam. Este ilyenkor elgondolkodtam, és megfogadtam mindig, hogy többé nem megyek sehova. Csak azt csinálom, amit a mama mond, szépen öltözök, fogat mosok, jó gyerek leszek.

MN: Mit tervezel a hátralévő hosszú éle­ted­re?

KKL: A feleségemmel, Révai Sárival csinálunk most egy fotóalbumot. Ő fotóművész, végigjárta a magyarországi méneseket, és én mint hippológus segítek neki. Rengeteg koncert meg fesztivál van előttünk. Ki kell találnom, hogyan tudom a Kistehén zenekart hosszú távon megtartani alternatív, független zenekarnak. Jó együtt lenni négyen. Április 2-án lesz egy nagyobb koncertünk az Akváriumban. Nekem elindult valami az Ember a fán című akusztikus személyes lemezzel már jó pár éve. A „melankolikus” vonal. Ide tartozik a Legesleges, amiből a Müpában lesz bemu­tató június 10-én, a Kistehén zenekarral, Lantos Ivánnal és Másik Jánossal. Ezt az irányt szeretném mélyíteni, úgyhogy a következő lemez szintén egy Kollár-Klemencz-lemez lesz. Sajnos a mi műfajunkban nem igazán van támogatás, pedig az alter kultúra erősen tűnik el a magyar könnyűzenéből, talán mert ez nem könnyű. Ez már Erdős Péternél el lett szúrva, hogy a magyar rock ne tudjon rétegződni és rétegeiben is erősödni. Nincsen erős szubkultúra. Teljesen zárt rendszerű a jelenlegi egész magyar pop-rock. A Sziget behoz zenekarokat, de ki nem visz senki. Nincsenek olyan zenekaraink, amik benne lennének a nemzetközi körforgásban, ezért azt fogyasztja a közönség, ami van. Belterjes cucc, tök beteg, ezért ebben a helyzetben ezzel a kívülállással tudjuk megőrizni önmagunkat. Sem erőm, sem kedvem, sem ambícióm nincs, hogy ezt a rendszert megváltoztassam, a változáshoz csak annyival tudok hozzájárulni, hogy dolgozom sokat a Kistehénnel, és meg nem alkudva talpon maradunk, csodával határos módon eljutunk rengeteg helyre az országban. Ha meg még ez sem lesz, és diploma nélküli kalandorok ülnek majd az egyetemek élén, és felnőttet játszó gyerekek osztják majd a közpénzt, és olyanok találják ki az irányokat a kultúrában, akik kívül Gyurik, de belül Gyulák – akkor maradnak a lovak, s a hátukról fogok trombitálni. Közel vagyunk ehhez, de én el vagyok kényeztetve. A Kistehénben ordíthatok, a Melankóban suttoghatok, az írásnál meg csöndben lehetek.

A Magyar Narancs bemutatja: KiSTeHéN és vendégei az Akváriumban, április 2-án. Nézd csak!