- banza -
Európa Könyvkiadó, 2004, 512 oldal, 2800 Ft
H
film
n 21 gramm Kellene csinálni egy jó filmet. De brutálisan jót. A legnagyobb kérdésekrõl. A legjobb színészekkel. A legmodernebb és a legtrendibb filmnyelvi eszközökkel: montázstechnikával, kézikamerával, raszteres képekkel. Meg kell járni a poklokat. Egy mozi a halálról, a meghalásról, a tragédiáról.
Gyakran nem lehet tudni, hogy egy film mitõl lesz rosszabb, mint egy másik. Van, amikor csak nüanszok döntik el, mitõl mûködik valami, és mitõl nem. A 21 gramm esetében többrõl van szó: hiába a sztárparádé és a valóban remek játék, a hatásos zene stb., a koncepció túlérett, puha, mint egy téli körte május elején. Gyakran motiválatlan reakciókba, átgondolatlan zárványokba ütközünk. Miért a montázstechnika, ha már hamar ki lehet találni a cselekményszálak egybefonódásának mikéntjét. Zavaró, hogy nem tudunk meg semmit a karakterekrõl: pusztán a tragikus aktus fókuszba emelése még nem teremt értékveszteséget. Helyenként viszont kellemetlen a film, tolakodóan közel kerül hozzánk, eltaszítanánk. Jobb pillanataiban mintha egy hajléktalan mesélne nekünk valamit, elhúzódunk, izé, sietek. De ettõl még inkább felerõsödik az erõltetett, hajánál fogva elõráncigált mese érzése meg az, hogy Magyarországon egy metró- és egy villamosút szociális körítése százszor több tragikumot villant fel, mint ez a film. Amely film ezt a villantást zseblámpával, két órán keresztül véli hatásosnak. És Sean Penn hiába teljesíti a lehetetlent, hiába képes a semmibõl több katedrálist is emelni, az egész alkotás mégis csupán egy szükségtelenül nagyra fújt légvár. Kár.
- dedá -
Az SPI bemutatója
HH
lemez
n MALKIN ZANY: Malkin Zany A Malkin Zany határozottan szlávos neve ellenére dán formáció: az öttagú társulat Koppenhágában él és alkot - rafinált, lassú tánczenét, elektromos hangszerekkel. Dzsessz, funk, soul, blues a fõ inspirációk meg a kortárs, rafinált, fúziós tánczenét játszó kartársak (a Red Snapper például sokaknak be fog ugrani). Már a Snake Pad címû nyitószámból kitûnik, hogy hangulatos, elszállós kis zenékben lesz részünk az elkövetkezõ mintegy ötven percben, a következõ (amúgy maxin, kiváló remixekkel körítve is kiadott) Driva Man csaknem standard blues, a Crossings-ban ehhez képest kifejezett párbajt vív a basszer és a szkreccselgetõ turntablist. A lemez leghosszabb szerzeménye a My Time - szomorú, epikus bárzene, alkalmi kitörésekkel, remekül lehet rá inni, cigizni vagy akár filmet forgatni, ami nagyjából az egész lemezre is igaz. A Screwin' & Groovin' röpke etûdje után jön a kétrészes Collective, az elsõ rész élõben prezentált energikus breakbeat, a második rész ugyanez, csak éppen oldottabban, kis fuvolával feldobva. A Cuppa Joe szép pszichedéliája szinte észrevétlen folyik át a Cross Good Coffee fináléjába: sötét dub, síró gitár, "nem szólhatok fiam, mert a kõfal szorít" hangulat, a záró Trippie Rocklets pedig már tökéletes ambient, táplálékkiegészítõ zene túlélõknek, akik még reggel nyolckor is bírnak mozogni egy kiadós éjszaka után. Finom kis lemez a Malkin Zany, melynek melankóliáját tökéletesen értelmezi az "Alkony a lakótelepen" kategóriába tartozó lemezborító.
- minek -
April Records/Neon Music, 2004
HHHH
design
n A FILMMÚZEUM ÚJ EMBLÉMÁJA Ha valami jólesik az embernek, hát az a dicséret. Ritkán kap a dolgozó ebbõl az ajándékból. Most adok egyet a Filmmúzeumnak. Nemrég kifogásoltam (Magyar Narancs, 2003. november 20.), hogy emblémájuk lehetetlen szakmai megoldásból született. "Felhasználták" az éppen 100 éves osztrák Wiener Werkstätte iparmûvészeti társaság híres jelét. A tévécsatorna, mely designszemléletû tárgytörténeti sorozataival sokakat magához láncolt, bölcsen megváltoztatta logóját. A Filmmúzeum nosztalgiatévé nyitott és figyelmes a múlt jelenségei és emlékei iránt - abban is különbözik a külföldi tulajdonú társaságoktól, hogy sugározza a szocializmus idõszakában oktató-nevelõ, dokumentációs és reprezentációs célból készített (nem moziban vetítendõ) rövidfilmeket is, az ország hétköznapjait bemutató MTI-riportfotók mozgó változatait.
A Filmmúzeum megújult emblémájának formavilága a fent említett korszakkal harmonizál. Logikus megoldásként az áhított Munkácsy típusú, politúrozott tévékészülék sziluettjét használta fel a tervezõ. A képernyõ területe üres, a mögötte változó felületek ebben a nyílásban megjelenhetnek, aktívvá téve az emblémát. A felirat harmonikusan ritkított verzál szövegsor, jól olvasható, nem ragad az ábrához. Elõször a DYMO öntapadós "szöveg-ragacs" betûtípusát véltem felfedezni benne, de nem az. A mûsorok közti rövid, retrós animációk is újak, talán több is lehetne belõlük, hiszen a csatorna meglelte képi inspirációinak, identitásának vizuális motívumlelõhelyeit. Bátran lomtalanítsanak tovább, mások is ezt teszik.
Szõnyei György
HHHHH
lemez
n AZ Emerson kvartett Schubert-lemeze a szerzõ összes érett vonósnégyesét tartalmazza, mégis a C-dúr vonósötöst raktam fel elõször (csellón közremûködik Msztyiszlav Rosztropovics). Már a bevezetõ ütemek monumentalitása azt sejteti, hogy a kvartett mindenekelõtt szimfonikus jellegûnek értelmezi a darabot, a C-dúr szimfónia párjaként. Az elõadók a roppant mû tépett, féltébolyult jellegét hangsúlyozzák, így aztán a scherzo tétel vadul rohan a semmibe, itt még a ländler is haláltánc. Hátborzongató. Ugyanilyen nagyszabású a nagy G-dúr vonósnégyes elõadása, Schubert itt Beethoven testvérének mutatkozik.
Aki nyugodtabb élvekre vágyik, hallgassa meg a "Rosamunde" melléknevû kvartettet (bár az úgynevezett bécsi kedélyességet itt is tudatosan kerülik). A második tétel ringásánál nem képzelhetõ el szebb - egyszer Berlinben hallottam tõlük ráadásként, szemem akkor sem maradt szárazon. Schubert, a fegyelmezett szomorúság legnagyobb mestere jó húrokra került, még a menüett tétel is fájdalmasan rezignált. A "Halál és a lányka" vonósnégyes elsõ tétele démonikusan izzik, talán túlságosan is; a kvartett az egész mû alatt valahogy görcsösen akar, és ez nem mindig szívderítõ.
Az Emerson Quartet modern érzületéhez remekül illik a töredékben maradt c-moll darab: nyugtalan, expresszionista, olykor lázongó. De a halál ellen nem gyógyír semmilyen muzsika.
- csonta -
Deutsche Grammophon, Trio, 2004, 3 CD
HHHHH
könyv
n A MÁTRIX-FILOZ"FIA címû kötetet látva elsõre meglepõ lehet, hogy egy amúgy is óriási kasszasikerfilmrõl így húznak le még egy bõrt. A húsz tanulmányt tartalmazó kötet kiadása azonban indokolt: a Mátrix-rajongó tömegek nagy része feltehetõleg a film megnézésekor foglalkozhatott életében elõször filozófiai problémákkal. Számukra ez a könyv megfelelõ sorvezetõ lehet - ahogy a Bevezetés fogalmaz: "Az olvasó kezdje a filozófiát a Mátrixszal, de ne hagyja abba vele."
Az összeállítás legnagyobb - speciálisan magyar - baja, hogy az írások az elsõ rész után születtek ugyan, így természetszerûleg kimaradt belõle a második és a befejezõ harmadik rész által felvetett kérdések feldolgozása, de a könyvet nem sokkal a Mátrix - Forradalmak bemutatása után dobták piacra nálunk (az eredeti kiadás két éve jelent meg). Így még az sem indokolja a késleltetést, hogy meg akarták várni a Mátrix-hisztéria tetõzését. Maguk a tanulmányok általában színvonalasak, ráadásul többnyire közérthetõ nyelven vannak megírva (a magyar kiadás másik zavaró sajátossága a helyenként rettenetes, olykor "csak" zavaró fordítás). Még a "beetetõ" ív is megvan, az egészen könnyed (például a materializmust alapszinten definiáló), szinte szájbarágós szövegeket egyre súlyosabbak követik. Van, amelyik Marxszal hozza össze, de olyan is, amelyik feminista alapállásból húzza le a Mátrixot. Aztán eljutunk az utolsóhoz, mely a leghosszabb, legátfogóbb és legmélyebb írás, s melynek Slavoj Zizek, Szlovénia korábbi filozófus államfõjelöltje a szerzõje, aki Hitler perverzióját (mikor fejbe hugyoztatta magát az unokahúgával, amitõl elélvezett) állítja párhuzamba a Mátrix - szerinte - legfõbb mondanivalójával, miszerint a szubjektum egy virtuálissá redukált valóságban csupán tárgyiasított passzivitás.
- zubor -
Bestline Cinema/Édesvíz Kiadó, 2003, 329 oldal, 2490 Ft
HHHHH (az eredeti kiadásnak)
tankönyv
n XENO.HU Új szerkesztési elvvel kívánja felhívni a figyelmet a középiskolásoknak szánt legújabb társadalomismereti szöveggyûjteményre a kiadó Kurt Lewin Alapítvány. A 48 oldalas színes füzettel a szerkesztõk a kirekesztõ, rasszista, idegengyûlölõ, irredenta és hasonszõrû eszmék bemutatására tesznek kísérletet, az eredeti forrásokat szinte kommentár nélkül idézve, ám képekkel bõségesen illusztrálva.
A Szálasi-eszmefuttatások, revizionista rigmusok, színvonaltalan EU-ellenes pamflet, bornírt cigányellenes viccek és antiszemita klisék és dalszövegek láttán az ember elõször a szélsõjobboldal szimpatizánsainak tett nagyvonalú gesztusra gyanakszik. Ezt a benyomást csak alig árnyalja a Leonardo horogkeresztre feszített anatomikus férfitanulmányával, azaz a humanista eszmék megerõszakolásának metaforájával kissé didaktikusan operáló címlap, a nyilvánvalóan túlzón propagandisztikus rovatfejlécek (pl. "búsulj", "gyûlölj", "háborúzz"), a belsõ szervek és holttestek kissé öncélúan sokkoló fotói vagy a szerkesztõ utószava.
Az elgondolás nyilván az, hogy a középiskolásokat nem kell ostobának tekinteni, mert jobban értik és elfogadják az objektíven tálalt információkat, mint a szájbarágós magyarázatokat. Ismerve azonban a korosztály szövegértési és -értelmezési képességeirõl készült felmérések eredményeit, én nem vagyok ennyire optimista. A kirekesztõ eszmék, amelyekrõl egy megfelelõ történelmi, társadalmi és politikai ismeretekkel rendelkezõ, ép személyiségû felnõtt csak egyféle véleményt alkothat, egy kamasz fejében könynyen kaphatnak más elõjelet. Ezért remélem, hogy középiskolások ezt a kiadványt csak értõ szóbeli magyarázattal ellátva fogják forgatni.
- Miklósi G -
HHHH
film
n A rém Be kellene végre tiltani a prostitúció több évezredes intézményét futtatóstul, kurvástul és vendégestül, mert mindenrõl szól (kiszolgáltatottság, szexrabszolgaság, megaláztatások), csak az élvezetrõl nem - fejtegeti A rém címû, Patty Jenkins elsõfilmes nevével fémjelzett hollywoodi melodráma. Ha jól értem, a svéd modell oldja meg a problémát, vagyis a latens pedofil, perverz, rohadék vendégeket kellene megbüntetni. Amíg ez az amúgy dicséretes elgondolás meg nem történik, Aileen Wuornos úgy dönt, õ lesz az igazság angyala, aki tûzzel tisztítja meg a sötét lelkületûeket. Legalábbis tüzel rájuk. A történet természetesen megtörtént esetet dolgoz föl, az önvédelembõl gyilkolászó prostiból igen hamar sorozatgyilkos lesz, a médiumok nevet is adnak a "gyereknek": a rém. Ám Jenkinst, hollywoodi rendezõtõl szokatlan módon, egyáltalán nem érdekli a történet. Eminens diákként felmondja persze a leckét producerének, ám emellett merész (csak amerikai mércével mérve merész!) társadalomkritikát gyakorol, miközben pszichologizál egy csöppet, amitõl egy kicsit sem kapunk idegbajt, ami, azt hiszem, csak Charlize Theronnak köszönhetõ, aki balett-táncos múltjához híven egésztestbedobással alakítja a prostit, vagyis egyedi mozgáskultúrát kanyarít a figura köré. (Más kérdés, hogy Ica nevû fodrászom zsigerbõl hozza ugyanezt a karaktert.)
Ajánlom tehát A rémet azoknak, akik nem szeretik a szerzõi filmeket (mert ez a film formanyelvi eszköztárában egy közepes ilyet sem közelít meg), viszont nagyon szeretnének már egy amerikai film után is fölháborodni: le a prostitúcióval, le az elõítéletekkel, valósítsd meg önmagad, légy szabad! Ilyenek.
- csejk -
Forgalmazza az InterCom
HHH
