Menyhárt Jenő rockzenész
Magyar Narancs: Telt házak az A38-as hajón: mi a siker titka?
Menyhárt Jenő: Ezt nektek itt jobban kellene látni. Már egy ideje az járt a fejemben, hogy meg kéne nézni újra ezt az Európa Kiadó-dolgot, különböző okokból. Az elmúlt években bezárkóztam New Yorkban a szobámba, és mindenféle zenei és nem zenei kérdésekkel foglalkoztam. Kifejlesztettem egy teljesen más gitárjáték-technikát, és ezzel egy új helyzet állt elő, hangzásban és energiában is.
MN: Jó hely lehet az a New York.
MJ: Arra jutottam, érdekes lenne megnézni az Európa Kiadó-s dolgokat ezzel a más, mai fejjel, felnőttesebb füllel. Kiss Laci is írt egy e-mailt Ausztráliából, hogy baromira szeretne Európa Kiadót. Minden energia egy irányba mutatott. De hogy mi a siker nyitja? Csak tippelni tudok. Az nyilvánvaló, hogy rettenetes hiányérzet van az emberekben. Volt valami, ami annak idején sokat jelentett, és úgy tűnik, nem folytatódott.
MN: Úgy érted, hogy volt egy várakozás, ami nem teljesedett be?
MJ: Valami kétségtelenül elveszett, s bár úgy tűnt, beletörődtek, hozzászoktak ehhez a helyzethez az emberek, most, hogy ez a valami megint előjött, újra érzik a hiányt.
MN: Ez meglepett?
MJ: Volt már Európa Kiadó-koncert a Szigeten '97-ben. Hogy őszinte legyek, nem nagyon gondolkodtam azon, mi lesz most itthon. Eredetileg három koncertet terveztünk, és egy negyediket, ha netán úgy alakul. De azt már meg sem hirdették. Én kértem egyébként, hogy legyenek vidéken is koncertek, ha már itt vagyunk, legyen mindenhol. És nagyon hasonló a helyzet ott is, már ami a fogadtatást illeti. A szombathelyi koncertre annyian jöttek, hogy alig volt elég jegy a házban.
MN: Ott folytatod, ahol abbahagytad. Miközben a többi dolog, ami abból az időből továbbment, szinte észrevétlenül igazodott a valóságunkhoz.
MJ: Ez egy cselesebb helyzetnek tűnik. Történetileg nézve és a zenélés szemszögéből: az Európa Kiadó meg a többi zenekar számára, akik rock and rollt énekeltünk, a magyar nyelv miatt a nemzetközi lehetőségek eleve kiestek. Ha csak erre gondolok, akkor nagyon is megvoltak a határok, ahova hamar elérkeztünk. Nem csak én, nagyjából mindenki.
MN: Ezt felismerve te belementél a kommerszbe.
MJ: Én nem a kommerszbe próbáltam belemenni, de igazad van, volt ilyen kanyar. Egy megfoghatatlan helyet kerestem. Egy olyat, ahol nem az addigi tapasztalatok érvényesek. Addig az a fajta attitűd volt magától értetődő, hogy mi tudjuk, mi van, te hallgass, és örülj, hogy eljöhetsz. Zenélni nem kell tudni, mert az csak egy eszköz, itt mi igazságot osztogatunk. Ezt az attitűdöt soha nem éreztem a magaménak. Azt gondoltam, hogy semelyik produkció nem tudja túlnőni azt a szintet, ahol a leggyengébb eleme van. Akár zenéről van szó, akár másról. Mert hiába feszíted a többit részt, az az egy lehúzza. Az volt szerintem az akkori zenekarok egyik nagy tévedése, hogy erről nem vettek tudomást. Meg kellett találnunk azokat az embereket, akik zeneileg is jók, és szellemileg ide tartoznak, ami mindig egy borotvaél volt. A pop nekem akkor jött be, amikor még nem volt világos az a kategória, hogy posztmodern, de megéreztem a szelét. Ekkor, '86-ban adtuk ki a Popzenét. Éreztem, hogy különös megegyezési korszak következik, ahol az addigi szembenállás helyett rafináltabb, megfoghatatlanabb viszonyok lesznek. Ezt mi átéltük, mikor Erdős Péter (a lemezgyár akkori menedzsere - a szerk.) felhívott.
MN: Vajon nem a pénz van-e egy ilyen történet középpontjában? Mi más állhatna a társadalmi méretű kompromisszumkötési kedv hátterében? Erdős a piac lehetőségeit kínálta.
MJ: Erdős inkább politikai kérdés volt. A dolgok nem mozdultak semerre. Az irányok nagyon feszített módon léteztek: volt a hivatalos rend, és ami azzal szemben állt. A helyzet mégis valahogy oldódni kezdett. Itt nem az Európa Kiadóról volt szó, hanem az egész kultúráról, ami aztán a posztmodernbe torkollott. A 60-as években az avantgárd is egy meghatározott irányba feszített, felnőttek rajta emberek, és aztán az avantgárdot sem lehetett tovább vinni, mert nem volt ott már többé semmi. Ugyanez igaz lett a rockzenére is. Egy olyan generáció lépett be a képbe, mely ezen nőtt fel, amelynek sokáig ez volt a kulturális helyzete, aztán egyszer csak egy másik helyzetben találtuk magunkat. Ami addig volt, arra már tényleg nem lehetett tovább menni. A rockzenében sem: a punk után már nem nagyon maradt semmilyen irány. A kortárs zenében: John Cage után mit csinálsz? És akkor kialakult egy olyan irányzat, hogy ez is van, az is van, az új is van meg a régi is, és ebből lett ez az állati finoman egyensúlyozgatás állapota. Akkor még nem láttam, de éreztem. Ebből lett a Popzene és a Szavazz rám!. De a köztudatnak mindez még érthetetlen volt, és nem is lettek jók a lemezek. A gesztus volt jó. Addig az Európa Kiadó egy keményebben megszólaló zenekar volt...
MN: Éés keményen politizáló.
MJ: Az is, tulajdonképpen. Inkább úgy fogalmaznám, hogy a status quóba be nem illeszthető, ahhoz képest máshol vagy azzal szemben álló zenekar. Ezt egyébként mára is érvényesnek érzem. Akkor, az első öt évünk után mindent újra kellett gondolni. A világ kulturálisan és politikailag is bonyolultabban kezdett működni. És akkor - én nagyon intuitíven dolgozom - jött a megérzés, hogy most a megegyezések kora következik. Nem abban az értelemben, hogy kiegyezés lesz, hanem hogy most a dolgok valahogy elkezdenek majd együtt valamivé lenni. Ebbe az irányba mentem, és csináltam két nem túl jó lemezt. Egy csomó oka volt, egyrészt a körülmények, melyek közt készültek, másrészt ez a kanyar, ami nem volt elég világos, letisztult, és sok minden úgy fejeződött be, hogy ahogy esik, úgy puffan. Egyébként bárkivel találkoztam akkor, csak rossz tudtam lenni - az avantgárdnak nagyon pop, a lemezgyárban meg azt mondták, hogy ez lila köd, ez avantgárd.
MN: '94-ben mégis befejezted itthoni pályafutásodat. Miért nem folytatódott akkor, és ha már nem folytatódott, miért érzed úgy, hogy most folytatni lehet? Kellene egyáltalán?
MJ: Egyrészt úgy éreztem, hogy más világ lesz, ahol a magyar nyelvű rockzenének nem lesz jelentősége. A tehetetlensége még fogja vinni egy darabig, de ahogy a világ kinyílik, globalizálódik, a helyi értékű dolgok szép lassan megszűnnek. Ahogy ez Nyugat-Európában már megtörtént. Senki nem énekel flamandul rockzenét.
MN: Kivéve mondjuk az íreket, akik írségüket demonstrálandó még hajtanak is arra, hogy írül énekeljenek.
MJ: Igen, de az olyan helyi sajátosság. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy ha megnyitják a piacokat, és a világ nagyvállalatai idejönnek, akkor nem lesz mód CD-ket kiadni. Világossá vált, hogy Budapesten egy Európa Kiadó-CD boltba kerülése becslésem szerint úgy harmincszor annyiba kerülne, mint egy Madonna CD-é. És hogy elölről kell kezdeni mindent.
MN: Úgy gondoltad, hogy ez New Yorkban egyszerűbb?
MJ: Azt gondoltam, hogy ha már ez a helyzet, ha itt globalizáció, világnyelv és világkapitalizmus lesz, akkor el kell menni ennek az egésznek az epicentrumába. A 90-es évek elejétől erre készültem. Úgy gondoltam, ez egy hosszú folyamat lesz Magyarországon, és ha ezzel akarok foglalkozni, akkor angolul és egy világtudással kell hozzáfogni.
MN: A magyar nyelvhez hogy térsz vissza? Tíz év alatt megtanultál angolul, zenekart is tudtál, mertél ott csinálni. Most pedig itt vagy, és magyarul énekelsz.
MJ: Mikor elmentem, még százezer eladott magyar lemez lett aranylemez, és volt minden évben vagy tíz. Most pedig tízezerért vagy tizenötért jár az arany, és van egy, ha egyáltalán. Betört a külföldi zene, de valamiért jobban életben maradtak a hazai dolgok, mint gondoltam, bár nekem soha nem az volt a gondom, hogy életben marad-e, és mennyi ideig. Az lett világos, hogy nem lehet messzebb jutni, és ez a mai napig így van. Bennem mindig az volt, hogy a világ növekszik, és én ezzel a növekedéssel akartam menni. Érdekes, ami most itt történik, egyrészt újra játszani ezeket a számokat. Van ennek feszültsége! Számítottam arra, hogy jó lesz, de végül jobb lett, mint gondoltam. Nem tudtam előre, hogy ennyire fontosak a közönség felől jövő energiák. Új helyzet nekem az is, ahogy a média rábukott az Európa Kiadóra, és most tanulok. A mainstream pénzmédiával soha nem volt kapcsolatom, örülök, hogy sikerült belekeveredni, mert ez alatt a rövid idő alatt is tanultam.
MN: Sose gondoltad a tíz év alatt, hogy haza kellene jönni? Hisz az epicentrumban azzal is szembesültél, hogy nem leszel rocksztár.
MJ: Harmincöt éves voltam, amikor kimentem, és ott nincsenek negyvenéves, Mongóliából jött fejek, akik nagyokat kaszálnak. Nem rock and roll sztárnak mentem, nekem nem illúzióim voltak, én a szimatomat követtem. New Yorkban nem kerültem be a mainstream médiába. És ma már sok mindent másképp látok. Akkor ez a hol lenni egy rettenetes döntés volt, vagy itt van az ember, vagy ott van. Most meg: tulajdonképpen nyolc órára vagy innen, amikor ott vagy, és onnan, amikor itt vagy. És nem olyan nagy jelentőségű, hogy hol vagy, ha ide is meg oda is mehetsz.
MN: De nem kell-e itt élned, nem szükséges-e a társadalmi beágyazottság ahhoz, hogy tudj az embereknek valamit mondani? Nem lehet, hogy a koncertek sikere pusztán a régi idők hozadéka?
MJ: Az is egy érdekes tudás, amit máshol szerzel. Nem működik annyira másként a világ Amerikában, nincsenek annyira más problémáim ott, mint amik itt lennének.
MN: Meg a posztmodern is haldoklik.
MJ: Igen?! Azért szeretnék én is döfni egyet még bele, mert felhígított mindent, mikor bejött ez a könnyűség. A dolgok elvesztették a súlyukat, és minden ugyanaz lett. Ez is egy út, meg az is. Ezt a súlytalan gondolkodást - ami nem jó vagy rossz - látjuk ma is. Teljesen fel vagyok dúlva, voltam egy tévéműsorban Kiss Lacival, de nem akarom épp ezt a műsort kipécézni, mert voltam máshol is, rádióműsorban. Csináltak egy hosszú beszélgetést velünk, tíz percig elbeszélgetnek, hogy milyen érzés itt lenni. Eleve nem merik vállalni az élő adást, mert nem hibázhatnak, túl nagyok a tétek. Tehát felvezetés, és utána szóba kerülnek érdekes dolgok. Na, az nem lett benne. Egy kedves locsogást adtak le. Ha megjelenik valami súly, azt nem viseli el a mainstream média.
MN: Tehetsz valamit? Egyáltalán megváltoztatandó, megváltoztatható dolgokról van szó?
MJ: Azt mindenképpen megtehetem, hogy a Tilos Rádióba megyek be, bár nem ismerem, hogy működik, de a dolog, amit képvisel, közel áll hozzám. Sokat hallgattam rádiót New Yorkban, ott is van egy hasonló adó, a WMFU. Inspiráló, hogy nem vágnak meg, mert élő az adás. Másrészt nincsenek anyagi vonzatai, nincsenek szponzorok benne. Ott van vége a világnak, amikor jönnek a szponzorok. Ha a minőséget előbbre helyezzük az anyagi haszonnál, az egy becsületes erőfeszítés. Ilyen dolgokat kell csinálni, ahol az emberek nem hagyják, hogy mellékvágányokon tologassák őket, hanem saját kezükbe veszik az ügyeiket, a saját szabályaikat érvényesítik. Ilyen világokat kell létrehozni, mert nincs ésszerű, használható kompromisszum. Mármint ebben a vonatkozásban. Nem lehet olyan mainstreamet csinálni, ami jó is meg mainstream is. Mikor idejöttem, akkor kérdezték, hogyan nevezzük el az Európa Kiadó-turnét. Az jutott eszembe, legyen "Így vonulunk be a történelembe" a címe, de arra jutottam, hogy ez azért nem jó, mert azt hiszik, hogy szobrot akarunk magunknak állítani. Bár én az uniós belépésre gondoltam ennél az ötletnél. Találjátok ki ti, mondtam, és végül ez lett: "Így vonulunk be." De ma úgy érzem, hogy igazán jó ez a cím volna: "Meglehet még az, ami elveszett." Bátorítás az egész turné, mert az a bizonyos hiány nagyon feljön a színpadra. És tényleg nem szabad hagyni, hogy mellékvágányokon tologassanak.
Bárdos Deák Ági
