Az indusztriális alapú mûfajok ritkán vonzottak népes rajongótábort, hacsak nem rendelkeztek valamilyen, a zenéjükön túlmutató ideológiai többlettel (Laibach) vagy slágeresnek is mondható számokkal (Ministry). Az ausztrál Halo duó öndefiníciója ("Halo = A pusztulás, romlás és összeomlás hangfelvételei") alapján azonban eszmei többletrõl túlzás lenne értekezni, s egyszersmind a slágeresség sem a sajátja.
Persze a melbourne-i R. Allen és S. Klein eddig sem a népszerûségi szempontokat tekintette elsõdlegesnek. Az 1999-es Guattari kaotikus zajáradata után 2003 végén jelent meg a második nemzetközi terjesztésû nagylemez, a Body of Light. Az igényes, minimalista kivitelezésû albumon érettebb, kitaláltabb szerzemények hallhatók; ugyanakkor a maguknak rendelt küldetésnek is egyre szélsõségesebb formákban felelnek meg. A zenekar a klasszikus ipari zene hangzását modernizálja, a basszusgitár különbözõ rétegei (ha hihetünk a biográfiáknak, gitárt nem használnak), mélyei és magasai, a monotonitás, a frusztráló lassúság nem kevés heavy metal- recenzens felháborodását is kiváltotta - a pontosan adagolt felfokozások és hatásszünetek azonban mégis mozgalmassá teszik a lemez lávaszerû zajlását, a korai Swans hagyományának ígéretes újraélesztési kísérleteképpen.
H
A Swans-kötõdés a Godflesh Tribute címû album kapcsán is tagadhatatlan, hiszen a kilencvenes években, lassú kimúlásáig a Godflesh építette tovább a legkövetkezetesebben Michael Gira zenei világát. A független francia lemezkiadó által megjelentetett dupla album 26 zenekar tisztelgése az underground-körökben legendás Godflesh elõtt. A csapat tizennégy évnyi mûködése során utánozhatatlan hangzást és stílust alkotott: a kezdeti indusztriál-metál lemezek után dubos irányra váltva is megõrizte egyediségét. Persze a metálközönség számára õk sem váltak igazán eladhatóvá, hiába a gránitkeménységû riffek, ha az alapokat dobgép szolgáltatta, feltétként pedig a gitárjáték tömény melléktermékei borzolták az idegeket. A zenekar alapítója, Justin Broadrick egyébként a Godflesh mellett még számtalan kollégájával (Alec Empire-tõl a John Zorn-féle Painkillerig) kalandozott járatlan ösvényeken.
A két albumon többségükben ismeretlen zenekarok dolgoznak fel a maguk modorában Godflesh-számokat, így néhány meglepõen találó mûfaji keresztezõdés is született. Érdekes módon ebben a stílusban a kelet-európai csapatok jeleskednek, ízlésesen, könnyedén építik újjá a tételeket, tiszteletben tartva az eredeti alapokat. Mindjárt itt a varsói Antigama black metalos darálása (Anything is Mine); a tallinni Pedigree friss, szellõs ritmikájú átirata (Hunter), mely talán a lemez legjobbja; vagy a szentpétervári Cod vs. Grenouer, amely az eredetileg is darabokra tördelt I, Me, Mine-ból hozott létre egy éteri tisztaságú s mégis zúzós szerzeményt. Az elektronikusabb verziók közül kiemelést érdemel a brazil Begotten kissé rammsteinesre sikerült feldolgozása (Life is Easy) és az amerikai Condition (Gift From Heaven), amelynek némiképp lebutított effektjei közelebb állnak a Godflesh szellemiségéhez, mint például a holland Erling Solem hetvenes éveket idézõ gitárszólókkal, szájharmonikával tarkított próbálkozása (Wounds). A Godflesh zaj-irányvonalát legjobban a kanadai Fuck The Facts ragadta meg, szerencsés dalválasztással (Devastator), megalkuvás nélkül, maximális hangerõvel. Rajongóknak igazi kuriózum, érdeklõdõknek számtalan egzotikus bogarásznivaló.
Kiss Tibor
Relapse Records, 2003; Nihilistic Holocaust, 2004
