- té.pé -
DVD Warner 0630-16911-2
HHHHH
színház
William Golding A legyek ura című regénye eléggé alapmű - nem is értem, miért nem láttam színházi előadást belőle eddig. Persze nem igaz, hogy nem értem: egyrészt azért, mert a történet virtigli epikus karaktere - folyamat-jellege - regényben érzi jól magát, hozzá képest a dramatizált változat egyszerűsít és hígít; másrészt ez nem gyerekszereplős mese, tehát nem játszhatják sem apró termetű felnőttek, sem fiús színésznők, csak és kizárólag gyerekek. Ez utóbbira viszonylag ritkán nyílik lehetőség, és amikor nyílik, eléggé zavarba jön az ember, az ő véleményével együtt.
A Bárka Színház Vidovszky György rendezte előadása bizonyos értelemben lefegyverző. Borzasztó ügyes és szinte képtelenül fegyelmezett gyerekek teszik a dolgukat, az ember csak ámul, nincsen mit mondani, itt nagy átéléssel el van játszva a magára maradt gyerekvilág, el van mesélve, menynyire hasonlít a társadalomfejlődésre, csak éppen visszafelé.
Végtelenül transzparens a tanulság - talán túlságosan is, mondanám, ha tudnám szimplán színháznak nézni. Hiszen úgy könnyű, ha minden fekete-fehér, ha markánsan kettéválnak a jók és a rosszak, és mindegyik szélsőségesen jeleníti meg a maga lényegét, ráadásul a jók vannak bukásra ítélve.
Az előadás sokkal bonyolultabb ennél: elég jó ahhoz, hogy minden idézőjel nélkül színháznak nézze az ember; előadásnak, melyben az "idomítás" csodája látszik, nem az idomítás, látszik a gyerekes megfelelés, a civil igyekezet - de színháznak nem nagyon jó, leül néha vagy úgy görög, mint a kocka: huppan.
És mert látni színészt piciben - például a dundi Röfit játszó Péteri Andrást -, látni többeket, akik nem miniszínészek, csak játszó gyerekek. És látni nagyszabású szcenikát, mely épít a gyerekekre: kötélhágcsót, akrobatikus készségeket mozgató díszletelemeket; hallani Faragó Béla remekül összeállított zenéjét, és látni, amit a legkisebb gyerek is lát: hogy a szörnyet az ember (gyerek) termeli. Vagy a fantáziájában, vagy a környezetében, vagy saját magában.
- ki -
Bárka Színház, augusztus 29.
HHH
film
Szüzet szüntess A szóvicc veszélyes üzem, a legjobban sem lehet száz százalékig megbízni, olyan, mint a macska, ha kedve tartja, ellenünk fordul, de legalábbis tojik egeret fogni. A kevésbé jó szóvicc, urambocsá' a gyenge, a másodlagos frissességű pedig egyenesen a hamis kutyához hasonlítható, belemar a simogató kézbe. A honi címadási gyakorlatban azonban ismeretlenek az efféle aggályok - nyilván nem készülhet minden címhez hatástanulmány, mégis időnként felmerül a kérdés, vajon milyen tömegeket vonz, illetve taszít egy-egy meredekebb lelemény. Nem is nagyon lenne érdemes vizsgálni, a helyzet inkább adottságnak tekinthető, minden hétre jut egy-kettő. Bajos csajok meg ez. Persze szavunk se lehetne, a szóviccek kora előtti időszakban tartalmi alapon születtek a csodák, kedvencem a nyolcvanas évekből: A kéjnő Kaliforniába készül, alighanem Babits Mihály ihletésére. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy jelen művünk eredeti címe (The Girl Next Door) tömegeket kényszerítene - előzetes tájékozódás nélkül - a moziba. Így tehát abban kell maradnunk, hogy manapság senkinek sem könnyű - bár néha hajlamos az ember leginkább a nézőt szánni. De most ne tegyünk így, elhamarkodottság lenne, hiszen a darab örök férfiúi problémát feszeget helyenként vicces, helyenként óvatosan karcos formában, s ez nem kis dolog. Nem is nagy. Mi van akkor, ha szívünk hölgyén, mire karunkba omlott, már átment a fél világ? Fel lehet-e ezt dolgozni? Kisülhet-e ebből még valami jó, már a párkapcsolat hosszú távú lehetőségeit illetően? A rövid táv felől ugye nincsenek kétségeink. Fel lehet dolgozni, kisülhet valami, még szép, hiszen ez egy amerikai film. De az ősi kérdést azért fölvetette - ez is valami. Ki-ki megcsinálhatja fejben a saját filmjét hazafelé.
- ts -
Az InterCom bemutatója
HHH
könyv
Kulcsár István: Távol Európától Fél évszázad múltán írta meg emlékezéseit szovjetunióbeli egyetemi éveiről a volt moszkvai (és washingtoni) tudósító, s a könyv szórakoztató, jó tempójú, ámbár felületesre sikeredett munka. Persze a cél nem az ötvenes évek első felének a mélyanalízise volt, Kulcsár István erről már a bevezetőben biztosítja az olvasót. Ezzel együtt az anekdotákkal teli kötetből (amik vagy megtörténtek, vagy sem) nem kevés átjön az akkori világ rettenetes atmoszférájából, még ha a választott narratíva mókásan ábrázolja is az egyén intim szférájába betolakodó kollektivizmust.
Kulcsár "fiatalabb olvasói" kedvéért néha olyan dolgokat is megmagyaráz, amikre tíz-egynéhány éve semmi szüksége sem lett volna. (Például: "Hogy világos legyen: az októberi forradalom október 25-én robbant ki, ami az Európában használatos, de Oroszországban csak 1908-ban bevezetett Gergely- naptár szerint november 7-ének felel meg.") Érdekes kérdés: azoknak, akik életkoruk okán nem mozognak már otthonosan az ún. szocializmus sajátos jelrendszerében, mondanak-e bármit (és ha igen, mit) a Kulcsáréhoz hasonló tónusban megfogalmazott történetek. Szerintem nem sokat. Mert bár az individuum kiszolgáltatottsága, a totális társadalmi kontroll ellenére is létező túlélési technikák, a Nagy Eszmék nevetségessége örök témák, s ezek ábrázolására kiváló keret az ún. szocializmus világa, mindez nem működik, ha az értelmezés kulcsa pusztán az adott időszakot megélt emberek közös élményanyaga.
- bi -
Korona Kiadó, 2004, 270 oldal, ármegjelölés nélkül
HHH
web
www.csisztu.hu Mutasd meg a blogod, megmondom, ki vagy. Ez a kifordított megállapítás többé-kevésbé igaz az elektronikus naplóírókra. Csisztu Zsuzsa, extornászbajnok, sportriporter és médiasztár esetében könnyebb is a dolgunk, mert ő közkincs. Sőt otthonosan mozog az interneten, akár intim fájlok formájában. Tehát az elektronikus szuperterminált illetően sem kispályás versenyző. Beharangozták: webnaplót fog írni, és abban a pillanatban lehetett tudni, hogy a Story magazin notórius olvasói majd monitorokat örökbérelnek, és a kisnyugdíjasok ellepik az internettanfolyamokat. Mégsem lett webblog belőle, csupán egy statikus, önreklámoldalt dobtak neki össze, ami egyfelől nem baj, másfelől nyugodtan ki lehet rá tenni a tiszta, rendes honlap táblát. Nyilván ebben a minimál állapotában sem érdektelen a bizalmas, rajongói hozzászólásokból ítélve. Bárki elolvashatja itt a sztárfordulatokban és öntömjénben bővelkedő (persze lehet, hogy csak amerikai típusú) önéletrajzát, róla szóló és sajátkezűleg gyártott cikkeinek gyűjteményét, valamint nézegethet makulátlan fotókat. Talán jobb is, hogy nem csöpögtet magáról naponta friss infót a honlapgazda. Így is félő, hogy legalább annyira grafomán, mint amennyire verbálisan fékevesztett. A valódi én féktelen kitárulkozásáról ezen az oldalon - egyelőre - szó sincs, de néhány dolgot azért bizton meg lehet állapítani belőle: Csisztunak megvan a magához való esze, humorérzéke nincs, egója határait nem őrzi szögesdrót, és valószínűleg soha nem teszi ki a lábát otthonról úgy, hogy ne tökéletesen nézzen ki, mert ki tudja, melyik bokorból ugrik elő a paparazzo, akit maga uszított magára. Vajon lesz honlap e széles információtengerben, amelyből kiderül, ki volt az igazi?
- sisso -
HHH
könyv
Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk című kötete egy jelentős irodalomtudósi pálya végén áll - poszthumusz megjelenés. Volt néhány vezérlő csillaga az öreg hölgy (őt valahogy nehéz elképzelni fiatalon) érdeklődésének: Ady, József Attila, Lukács György. Róluk szól a kötet, valamint kortársaikról, és persze még valami másról is, ami éppoly fontos: a másik Magyarországról ugyanis, arról a szellemi közegről, melyről Ottlik Géza oly emlékezetesen beszélt. A kíváncsiság jellemezte e héroszokat mindenekelőtt, a csillapíthatatlan vágy: megnézni, hogyan fest a világ, hogyan működik a társadalom, mi a művészet lényege, megmenthető-e az ember, honnan jön, hová tart az útja. Most hirtelen érezzük a két világháború közti Magyarország ízét, szagát, mentalitásait, már-már tapintani véljük a benne működők gondolatait, eszmevilágát, de nemcsak azt, hanem - Lukács szavával - "partikularitásukat" is, érzelmeiket, kicsinyességüket, irigységeiket, kissé nevetséges perpatvaraikat, szerelmi életük mozdulatait.
És megelevenednek a nagy halottak, látjuk a szerelemféltéstől kést ragadó, féltébolyodott József Attilát, függelékként olvashatjuk az egyik interjúalanyhoz, Gyömrői Edithez, az analitikusához írt, egészen rémületes leveleit; látjuk a Heidelbergből 1915-ben ideiglenesen hazatért Lukácsot, a mindenki számára nyilvánvaló filozófiai zsenit, a Vasárnapi Kör természetes középpontját, amint Kierkegaardról vagy Dosztojevszkijről magyaráz; dermedten figyeljük a maga önimádatától (és persze a roppant mennyiségű bortól) megrészegült Adyt. Szinte az egész kort, a magyar szellem egyik legnagyobb ünnepét.
Sok szöveg most jelenik meg először; a kötet nélkülözhetetlen forrásanyag a két világháború közti magyar szellemi élet megismeréséhez. És noha a hevenyészett szerkesztés, a kissé odakent jegyzetanyag némileg csökkenti ünnepi érzésünket, a kötet így is kötelező olvasmány.
- banza -
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004, 310 oldal, 2300 Ft
HHHH és fél
lemez
Claude Debussy zenekari művei a hallgatók kedvencei közé tartoznak. Színgazdagság, dús szövés, leheletfinom pianók, pregnáns ritmika, táncosság, enyhén erotikus légkör, hogy csak a legfeltűnőbb tulajdonságokat soroljuk. Mindehhez a szó jobb értelmében vett irodalmiasság társul, mely könnyen értelmezhetővé, azonnal átélhetővé teszi az egyébként fölöttébb bonyolult zenei logikát. Az Egy faun délutánja ráadásul igazán nagy irodalomra támaszkodik: Mallarmé verse éppoly remekmű a maga nemében, mint a 32 éves zeneszerző szimfonikus költeménye. És a zene éppen azt képes megvalósítani, amire Mallarmé egész életében hiába törekedett: a jelentés nélküli hangorgiát.
Hasonló történik A tenger című háromtételes darabban. Itt feliratok segítik a hallgatót (A hullámok játéka stb.), de talán mégis igaza volt a műsorfüzetben idézett Debussy-kortárs Lalónak, aki szerint a mű nem a tenger és a szél festése, hanem maga a zenévé vált természet. Az Images (Képek) Ibéria ciklusa a tánc valódi apoteózisa, a spanyol kolorit inkább csak nagyszerű ürügy, hogy Debussy kikopogja a lendülő láb lázas örömeit.
Leonard Bernstein a Santa Cecilia Akadémia zenekara élén minden árnyalat megjelenítésével, minden hang tökéletesen plasztikus megformálásával teremt varázslatos hangulatot az eredetileg 1989-ben készült felvételen. Csörög a kasztanyett, pereg a kisdob, bűvöl a fuvola, a vonóskar szélként susog, az egész magától értetődő könnyedséggel szól, noha a zenekarnak igen nehéz a dolga, hiszen a partitúra hihetetlenül igényes.
- csonta -
Universal/Entrée, 2004
HHHHH
film
Pokolfajzat A magyar intelligencia világra és a kultúrára oly nyitott körein olykor-olykor- menetrendszerű megbízhatósággal - átfut egy szomorú sóhaj, mely szerint mégsem fenékig tejfel minden. Hiányzik valami! Az a baj, az fáj nagyon, hogy ennek a bunkó országnak nem elég magas a képregény-kultúrája. Oh, igen: kicsordulnak a könnyeim nyomban... Csak a messzi távolból susognak az alig hallható szirénhangok, comics, mangapornó, broáááf... Nekünk meg mindig a Füles az egyetlen mezsgyekaró, amihez igazodhatunk. No, meg a mozi. Mert annak alighanem missziója lehet vagy még valami annál is súlyosabb betegsége, aminek legszembeötlőbb tünete az, hogy kérlelhetetlen precizitással, mint egy gondos állagstatisztikus, minden, de minden képregényt a vászonra cibáljon. Van e legtöbbször lábon kihordható nyavalyának lappangó időszaka is, amikor úgy is képregényt kell a celluloidra buherálni, ha szó nincs rajzolt alapanyagról, hanem csak így tudunk valamit felfoghatóság közelin elmesélni. Mondhatnánk mindezt úgy is, hogy a képregény-adaptáció mára önnálló filmes műfajjá nőtte ki magát. Meg úgy is, hogy a comicsok szemlélete, nívója kultúraformáló erővé vált. De eszünk ágában sincs efféléket összehordani, hiszen magas a kedvünk: Ra-ra-raszputyin, Raszputyin... egy pillanatra - ugyan csak résnyire - kinyitotta a pokol kapuját. Hogy miért ezerkilencszáznegyvennégyben tette ezt a nácik szolgálatában, arra csak egy magyarázat lehetséges: spéttel és rosszul értelmezte a Molotov-Ribbentrop- paktumot - legnagyobb örömünkre, hisz az ajtórésen kiszökött a legkisebb ördög, mondhatnánk krampusz, de bazi monszter leginkább. Szerencsére az amerikaiak fogták be, így mára demokrata lett belőle. Asziszik viccelek? Lehetett volna republikánus is, de akkor mi marad Irakból?
- ts -
Az InterCom bemutatója
HH
