Martha Argerich argentin hölgy, és ennek megfelelõ álmos-erotikus pillantásokkal méregeti a klaviatúrát a bookletben közölt 1964-es londoni fényképén. Hollófekete hajsátor, méhcsípte ajkak - mi kell több manapság a világsikerhez? E politikailag súlyosan inkorrekt szöveget enyhíthetem azzal, hogy Argerich valóban káprázatosan zongorázik - szemben például a manapság favorizált, de antimuzikális Helene Grimaud-val -, és egzotikus külseje meleg szívet takar. Persze a latin véralkat megnyilatkozik billentésében, és nem csak honfitársa, Alberto Ginastera Danzas argentinas címû sorozatának bikaviadalos elõadásakor. Mert Schumann zongoraversenyének kadenciáját (élõ felvétel 2002-bõl) ritkán hallani ilyen tébolyult viharzásokkal. És nem takarékoskodik az elmeosztály ígéretével a Fantasiestücke eljátszásakor sem (ugyancsak live 1978-ból), de hát tudjuk, hogy Schumann valóban a sárga házban végezte. A negyedik darab (Grillen) elõírása: "mit Humor", de Argerich inkább démonikusra veszi a figurát, hogy aztán a Traumes Wirren részben inkább a humor jöjjön elõ; ez a Schumann vérbeli romantikus volt, amolyan nappali álmodozó, keserû humorral, kétségbeesetten élve életét.
A Gaspard de la nuit (Ravel) mindig nagy száma volt a mûvésznõnek, itt most egy koncertfelvételt hallhatunk. Hogy technikailag vérlázítóan perfekt, hogy minden hang tökéletesen megszólal, az természetes. De ez az impresszionizmus most látomásos, kapcsot teremt Bartók kíméletlen dübörgéséhez. Ezt hallva Adorno visszavonta volna merev ítéletét, miszerint Ravel a csengõ-bongó formák kismestere.
- csonta -
EMI Classics/Great Artist of the Century, 2005, összidõ: 78,18
*****
XX. SZÁZADI AKTÁK: AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC (1953-1956); A KÁDÁR-KORSZAK (1956-1988) Készülj fel külföldi tudósítóként Nagy Imre 1956. november 3-i sajtótájékoztatójára, fogalmazz meg öt kérdést, mit gondolsz, mit válaszolt volna ezekre? Kádár János olykor interjút adott nyugati újságíróknak, készülj fel kérdésekkel egy ilyen lehetõségre 1957-ben, '69-ben és '88-ban.
Ilyen és ehhez hasonló feladatokat kínál gimnazista felhasználóinak az a két CD-ROM, amely eddig elkészült a világháború utáni magyar történelem interaktív megismerését, pedagógiai nyelven a felfedeztetõ jellegû történelemtanulás elõsegítését célzó ötrészes sorozatból - a legelsõ kettõ (A háború utáni évek: 1945-1947; Sztálinista diktatúra: 1948-1953) és az utolsó (A pártállami rendszer válsága és a rendszerváltozás: 1989-1990) még elõkészületben van. Megoldásukhoz a lemezek nyújtanak segítséget, forrásokat. Íróik és szerkesztõik (Kojanitz László, Miltényi Miklós és Németh György) a szakirodalomból, levéltári anyagokból, fotókból, a korabeli sajtóból, rádiófelvételekbõl és filmhíradókból válogatott dokumentumok tömkelegét gyûjtötték össze az adott korszakok egyetemes és magyar történelmi eseményeirõl, szereplõirõl, mindennapjairól. "rákon át tartó idõutazást kínálnak a CD-ROM technika lehetõségeit kihasználva, némi játékossággal, s ahol a téma engedi, a tárgyilagosság rovására nem menõ iróniával (a Kádár-kori CD a Gazdálkodj okosan társasjáték dizájnját ölti magára; zenéje egy fel nem tüntetett Laurie Anderson-hangminta). A már-már ikonikus, így kihagyhatatlan, noha számtalanszor látott képanyag mellett kuriózumok is akadnak, mint például a Haraszty István szobrászmûvész 1973-as, automatizált madárkalitkájának mûködését megörökítõ film (a papagáj nyitott ketrecben játszadozhat, de amint az ajtóhoz közelít, az bezárul elõtte), a John Lennon halálát követõ, 1980. decemberi spontán megemlékezések egyikét megörökítõ fotó, vagy épp olyan apróságok, mint a lyukas kétfilléres és a telefontantusz. Értelmezhetünk statisztikákat, olvashatunk vicceket, nézhetünk karikatúrákat és lakótelepi enteriõröket, meghallgathatjuk Rákosi és Aczél György önkritikáját, Pullai Árpádot, a KISZ KB elsõ titkárát a "modernkedõ" fiatalokról, összehasonlíthatjuk Nagy Imre és Kádár beszédeit, láthatjuk a kulturális élet nagyvadjait Aczél társaságában és így tovább, egészen Németh pajtás okleveléig, melyet a 3930-as Ráby Mátyás úttörõcsapat kulturális szemléjén hangszerszólóban elért elsõ helyezéséért vehetett át 1976-ban.
Az '56-os CD-t Camus pátosszal teli sorai vezetik be és Beethoven drámai zenéje festi alá. Október 23. eseményeit animációs térképen követhetjük nyomon (igaz, a Bem-szobor kissé fölcsúszott, és érdemes lett volna kiírni a hidak nevét, mert a mai térképekhez szokott szemnek zavaró az ideiglenes Kossuth híd). A linkek mûködnek, sõt a "vissza" ikonra kattintva is odajutunk, ahonnan jöttünk (ez evidens, de nem minden CD-n vagy honlapon van így), viszont a következõ CD-ken érdemes lenne alul szabadon hagyni a tálcát, mert a mostaniak betöltik az egész képernyõt, így, ha a felhasználó jegyzetelni akar, ki kell lépnie a programból - hogy aztán vissza.
Sz. T.
Ráció Kiadó; az Oktatási Minisztérium ingyenes kiadványa középiskolák számára
*****
Pollágh Péter: Fogalom A költõ azt a hangot vállalta második verseskötetében is, amit jobb híján ma "szabad versnek" nevezünk. Itt olyan alkotó beszél, aki tudatában van a létezés szövegszerû mivoltának. Ezért saját magát, tehát az alkotó szubjektumot is szövegként, pontosabban szövegben kifejezõdõ eseményként tapasztalhatja meg, mint ahogy ezt a könyv elsõ ciklusának (Új mondattan) versei tanúsítják (A mondat, Nyitott mondat, Életvezetési probléma, A mondat 2.). "Mondatba jutni az tud / aki fogalomban / történni tud -," (Mondatba jutni). Mindez számára nem valamiféle passzív önátadást jelent a nyelviség örvényének, hanem ellenkezõleg, a kutató értelem kíváncsiságát váltja ki, amely fokozottan reflektált önmagára és a nyelvre egyaránt: "A tiszta ész mélypontján / képzeltem ezerszer: leérek / leérek a radixig, hol a / tárgytõ már - akárha szótõÉ" (A fóbiát ki hordta fel?) A nyelv eseményszerû képzõdmény, amely a történelem léptékére vetítve a beszéd egyénen túlmutató következményeit villantja fel, vagyis a nyelvi jelentésnek etikai dimenziót kölcsönöz: "A beszéd alakzata a bûn alakzata" (Hölderlin vagy más). Pollágh tudja jól, hogy ez a fajta problematika meglehetõsen elvont nyelvet tételez, ezért csak úgy maradhat a költõi beszéd terén belül, ha módszeresen él a meglepõ, olykor erõszakosnak tûnõ metaforatípus, a catachresis eszközével, mint a Fogalmi rózsaszín (Új koffein) címû ciklusnyitó versében: "Akárha piros a fehérrel: / test kávéja / a fogalom kockacukrával." Nem véletlen, hogy ennek a képnek a konnotációi megtalálhatók a ciklus minden darabjában. A fokozatosan óriásivá növesztett és börtönné váló kockacukor a geometriai formába bûvölt test világába zárt beszélõt juttatja eszünkbe, aki ebbõl az érzéki rendbõl szeretne kiszólni hozzánk, és ha közelinek, ismerõsnek érezzük magunkhoz ezt a hangot, akkor ez csak azért lehet, mert mi is ennek az édes ízû geometriának, a nyelvnek a foglyai vagyunk.
- mml -
JAK-Füzetek 135. József Attila Kör-L'Harmattan Kiadó, 2005, 83 oldal, 1300 Ft
*****
A sziget Egyes, nyomtatásban is megjelent vélemények szerint Michael Bay egyenesen a sátán küldötte, ha nem maga az Antikrisztus, aki üresen kongó, ám veszettül látványos macsófantáziáival (lásd, avagy mégse: Pearl Harbor, Armageddon) saját kezûleg döntötte romlásba a mozi nemes intézményét. Hízelgõ megállapítás, amibõl ha sok konkrétum nem is, annyi mindenesetre biztonsággal leszûrhetõ, hogy szegény ördögnek valamit mégiscsak tudnia kell, ha ilyen szép szál szálkává nõtte ki magát a moziféltõk szemében. Úgy tûnik, ma már a sátánok sem a régiek, hõsünk ugyanis igazán csekély teljesítménnyel érdemelte ki a kiátkozást: érdeme annyi, hogy elsõként neki sikerült megfilmesíteni egy komplett férfimagazint annak vonzó glancával, megplasztikázott világképével és könnyen fogyasztható sekélyességével együtt. Bay aranyporral behintett fantáziavilágában ezúttal két szerencsétlen emberklónt vesznek üldözõbe készítõik, miután a mesterségesen elõállított és boldog tudatlanságban tartott érzõ lények megsejtik a rájuk váró csúnya végzetet. Baynél a legjelentéktelenebb mozzanatok is heroikus tettként festenek: a helikopterrõl lekászálódó statiszták patinás napszemüvegén úgy csillan meg a napsugár, mintha azonnali csodatevésre, de legalábbis az érdekelt szemüveggyár új kollekciójának reklámjára számíthatnánk. Bay igazán demokratikus filmrendezõ: mindennél jobban imádott képeiben tárgy és ember egyre megy, a lényeg, hogy a végén tökéletes látványkompozíció szülessen. A sziget egy megszállott technokrata fétise: akciógiccs a javából, mely lesújtó kóresetnek és búfelejtõ szórakozásnak egyaránt megteszi.
- köves -
Az InterCom bemutatója
** és fél
Szegedi Ifjúsági Napok Egy jó fesztivál és egy falusi búcsú között az a különbség, mint a tárkonyos raguleves és a tejfölös pulykaragu között - a cél és az arányok. Ha jól akarunk lakni, sûrûbbet kell fõzni, több legyen a hús, mint a víz. Így persze többe kerül. Ezért kérnek belépõt az EFOTT-on, a Volt Fesztiválon és a többin. De vannak, akik csalnak, és húsnak látszó tárggyal dúsítják a ragut, amit a kezdeti megdöbbenés után lenyel ugyan az ember, legfeljebb legközelebb nem teszi be a lábát abba a vendéglátóipari egységbe.
Cure és Alphaville, ezek azok a mágikus szavak, amik elegendõek voltak ahhoz, hogy eladják a SZIN-t. A pénteki Cure-koncertre állítólag a világ minden részérõl érkeztek rajongók, kis japán turisták csodálták a nagy brit csodát, aki valamilyen okból olyan nagyon jól érezte magát Szegeden, hogy extra hosszú zenéléssel köszönte meg a figyelmet. Ami meghatározó élmény volt, tekintve, hogy a háromórás koncert elsõ hatvan perce magában végeérhetetlennek tûnt. A zenekar tökéletesen szólt, szó se róla, de a Demjén Rózsira kísértetiesen hasonlító Robert Smith inkább keltette egy kötelességtudó, fáradt, beteg öregember benyomását, mint egy szabályokat nem ismerõ vadállatét. A korrekten lejátszott koncert alatt a közönség is konszolidáltan szórakozott, egyesek ugyan a kezüket a magasba emelve tapsoltak, de ezzel elhanyagolható kisebbséget alkottak. Hozzájuk képest az Alphaville rajongói vad tinédzsereknek tûntek, akik ugrálva, csápolva élvezték a német szintipop királyait. Ránézésre majdnem akkora tömeg gyûlt össze neoromantikát hallgatni, mint elõzõ nap Cure-t, ami arra enged következtetni, hogy még van ember, aki ismeri a Marian Gold vezette együttest. Hogy 2005-ben még mindig el lehet adni azt, ami már a nyolcvanas évek második felében is cikinek számított, meglepõ. De a gyöngyvirágharmattal teleszórt lelkek olyan odaadó átéléssel énekelték a rózsaszín és púderlila fényekben pompázó köpcösödõ énekessel egyetemben az örökigaz közhelyeket, hogy bebizonyították: a nosztalgia, mely nem ismer értékeket, halhatatlan.
Egy valamirevaló fesztivál nem létezhet nevelõ szándék nélkül, így a színpadok mellett természetesen civilstandok is voltak, ahol a helyi szervezetek bemutatkozhattak annak, aki hagyta. Bár kétséges, hogy valaki komolyan gondolta, hogy itt egyetlen lelket is meg lehet téríteni, vagy mondjuk le lehet a drogokról beszélni. Már az ingyensörrel és mobiltelefon-tartóval megbolondított kvízek sem elég izgatóak ahhoz, hogy érdemes legyen leülni a bódéknál, de legalább annyi kiderült ebbõl a zsibvásárból, hogy Szegeden nagyon sok civil szervezet van. S ezt egyszer még hasznos lehet tudni.
A dél-alföldi régióban nincs olyan eget rengetõ esemény, amely fiatalok ezreit vonzaná, de szükség lenne rá. Kell a turistacsalogató, ám ahhoz, hogy az amúgy is itt élõ egyetemistákon kívül más is ellátogasson egy fesztiválra, kell valami truváj.
A Cure-nak majdnem annyi vendéget köszönhettek a szervezõk, mint amennyit vesztettek, mert a négyezer forintos napijegy sok annak, aki nem akar dark zenét hallgatni. Önáltatás azt hinni, hogy a szegedi fesztivál már annyira fontos, hogy valaki a Sziget helyett erre spórol, hogy közel ugyanannyi pénzért összehasonlíthatatlanul kevesebb programot kapjon. Ahhoz, hogy a SZIN képes legyen kilépni a gyerekcipõbõl, fel kell nõnie - rizikót kell vállalnia és személyiséget teremtenie. Kispállal, Colorstarral, Animával még fenn lehet tartani egy fesztivált, de ez sem nyereséget, sem egyéniséget nem termel. Mert az ember nem szeret bele abba, aki untatja.
Pölös ZsóÞa
Augusztus 25-28.
***
Lost - Eltûntek Oly régen strichelnek már ugyanazon a placcon, épp itt volt az ideje, hogy egymásba gabalyodjanakÉ Híre megelõzte kicsit (nem is csupán marketinghátszéllel), de most itt van végre Amerika szuperszériája. Hogy kik árulnak egy gyékényen? A szappanopera és a valóságshow. A kis rém, aki tõlük született, pedig egy fikciós Survivor, a logika diadala. Komálják a népek a sorozatokat? Hát a másik izét? Akkor a tuinvan is bizonyára kedvükre lesz, s a félnótás, magukat egyik napról a másikra sztároknak képzelõ amatõrökkel sem kell veszõdni. Az esetleges üresjáratok is kiküszöbölhetõk, a módszerek meg már úgyis bejáratódtak. Fõ a gondos casting, abban nincs is hiba. Csak emlékezetbõl sorolom: a Lost repülõszerencsétlenségét túlélte egy szõke nõ, egy dagadt csávó, egy kismama, egy vádlott, egy rendõr, egy koreai pár, három afroamerikai személy (egyikük egy kisgyerek, kutyával), egy öregedõ férfi, egy kábítószer-élvezõ, egy arab és még sokan mások - hál' istennek orvos is van köztük. Noha az utasok többsége odaveszett, a túlélõket vélhetõen nem érte különösebb családi veszteség, az expozíció után egy férjnyi hiányra gyanakszunk csupán, mindenesetre az asszony õérte sem ejtett egy könnyet sem, de ez még változhat. Azt viszont már tudjuk, hogy egyhamar mentõosztagok nem bukkannak hõseink nyomára, így szabad a vásár, személyre szabott fejlõdésregények tucatja vár ránk. Meg a nagy titkok:
1. Ki üvölt ilyen éktelenül a susnyásban?
2. Hogy került jegesmedve a melegebb éghajlatra?
Lehet, hogy antihumánus gesztus, de alighanem a sorsukra hagyom õket.
- smaci -
RTL Klub, péntek esténként
***
