közeledik az év vége, most mintha jó pár kiadó "az év leme-zével" igyekezne előállni - az alábbi három legalábbis simán esélyes, és hamarosan mondani fogok még egy csomót.
Salif Keita: M'Bemba Ha Malit nézzük, most épp a "sivatagi blues" a trendi, de tudunk olyan nevet is, mely már vagy harminc éve topon van. Rendkívüli sors és rendkívüli életmű - Salif Keita.
"Én azért születtem, hogy zavart keltsek" - mondta a Narancsnak 2000 nyarán. És valóban: a Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita nemesi leszármazottjaként a kasztrendszerrel dacolva az énekesek hivatását választotta, amiért száműzte a családja. Ráadásul albínónak született, ami ugyancsak számkivetettséggel járt, hiszen a hiedelmek szerint egy albínó "rontást hozhatott" a törzsére. Így indult Salif életútja, Bamakóba vándorolva így lett a Le Super Rail Band du Bamako és a Les Ambassadeurs szólóénekese, mielőtt 1980-ban Párizsba települt. Ott futott be, ott aztán 1987 és '99 között egymást érték a lemezei (Soró, Kö-Yan, Amen, FolonÉ The Past, Sosie, Papa), s bár ezek elektronikus felhangja mára sokat veszített az érvényességéből, a sikerükben számos nyugat-afrikai zenekar megkapaszkodhatott. Aztán megint fordult a világ - egy afrikai lemezen ma már a kutyának sem kellenek szintik, programok és kütyük; mondhatni egy újabb "neotradicionális" mozgalom vette kezdetét, akár a nemzeti függetlenség kivívása után. Keita három évvel ezelőtti korongján, a Moffoun már jól érződött ez a régi-új szél - melynek a nyoma most tovább mélyült.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy az új albumán a "hardcore mali folk" lenne a fő csapás iránya; a villanygitárok éppúgy megférnek rajta, mint a martinique-i gyökerű Mino Cinelu ütőkészlete. Arról van inkább szó, hogy olyan zenét hallhatunk, melynek zömmel tradicionális hangszerei (kamélé n'goni, n'goni, tama, kora, calebasse) azon a nyelven szólalnak meg, amely időtlennek tűnik: bennük rejlik a mali zene emlékezete, miközben súlyosan frissek és szuverének is Keita szer.zeményei. A társaság fantasztikus, vele tartott Kante Manfila, Djelly Moussa Kouyaté, Mama Sissoko, Toumani Diabate és Hadja Kouyaté, Keita hangja szokás szerint kinyilatkoztatás erejű, szóval ezzel a koronggal nem nagyon lehet ráfaragni: a balladák és a táncdalok, a légies szárnyalások és a hátborzongató mélyfúrások hívei egyaránt megkapják a magukét. (Universal, 2005) *****
Emmanuel Jal & Abdel Gadir Salim: Ceasefire 2005 januárjában békét kötött Szudán kormánya az iszlám jogrend erőszakos kiterjesztése ellen küzdő Szudáni Népi Felszabadító Hadsereggel, s ezzel véget ért az a vallás- és polgárháború, mely huszonkét éven át szembeállította az ország muzulmán vallású északi és keresztény déli részét. Erre a "tűzszünetre" utal a cím, s mi több: ezt szimbolizálja a muzulmán Abdel Gadir Salim és a keresztény Emmanuel Jal közös műve.
Rémisztő históriákat mesélhetnének erről a háborúról mindketten: Emmanuel történetesen hétéves volt, amikor édesanyja halála után behívót kapott. Öt év múlva egy angol hölgy, a segélyekkel foglalkozó Emma McCune "szabadította ki", így kezdhetett zenét tanulni, gospelkórusokat alakítani, s végül rapperként Nairobi sztárjává válni.
Egyfelől tehát a hiphop és a rap, másrészt pedig Abdel Gadir Salim népszerű tánczenéje, erőteljes arab befolyással és nyugati hangszereléssel, mondjuk Ali Hassan Kuban módján. Ha ezt a két muzsikát nem sikerült volna igazán összegyúrniuk, a lemezük akkor is történelmi jelentőségű lenne. De össze bírták, úgyhogy azok is élvezni fogják, akiket nem feltétlenül érdekel a háborús "rizsa". Hiszen kiváló példája az élő és az elektronikus tánczenék organikus kapcsolatának, kell: mindenféle közhely és üresjárat nélkül. Nem meglepő, hogy az európai világzenei rádiós lista élén áll. (River-boat/IndieGo, 2005), *****
Frank London's Klezmer Brass Allstars: Carnival Conspiracy Frank London (lásd még: The Klezmatics, Hasidic New Wave) sem másban utazik, mint hogy rácáfoljon a "hétköznapi történelemre". A Klezmer Brass Allstars előző lemezén (Brother-hood Of Brass) egy zsidó, egy arab és egy balkáni cigány rezesbandát hozott össze, de húsz évvel korábban, a Les Misérables Brass Band élén sem ismert "lehetetlent": azzal a világ bármiféle népzenéjét képes volt rezesíteni.
Lényegében erről szól a Carnival Conspiracy is: ami kifújható a tradicionális klezmerrepertoárból, az a világért se maradjon parlagon. Persze "könnyű" így: bevetve több mint negyven konspirátort, négy földrész nyolc országából. Elég az énekesekre pillantani: Lorin Sklamberg a Klezmaticsból, Michael Alpert a Brave Old Worldből, Marjana Sadowska és Sarah Mina Gordon aÉ hm, ők nem tudom, honnan, de úgyszintén ragyogóak. És hát tényleg, egy tisztességes karneváltól elvárható, szinte az összes szám más ízű-hangulatú: emelkedett, őrült, konzervatív, ünnepélyes, feldobott, avantgárd vagy szomorkás; vokális és instrumentális, Kelet-Európától az "perencián is túlig. S mégis: karakteresen, önállóan, egységesen. Mint a mesében. (Piranha/Zenesegély, 2005) *****
