Mike Oldfield: Light + Shade A hírnevét még a pályája elején, azaz több mint három évtizede megalapozó zenész legújabb, dupla lemeze a 23. a sorban. A címnek megfelelõen oldottabb, derûsebb, illetve borongósabb, meditatív, ún. ambient hangzású számokat tartalmaznak az egyes korongok - legalábbis a mûvész meghatározása szerint. Valami azonban nem simmel, ámbár lehet, hogy csak az én példányomat nyomták el. Ha viszont mégsem, akkor a Light és a Shade oldal jellemzését némileg összekeverte a mester: az elõbbi ugyanis a nyugisabb, dallam- és ritmusvilágában - "szép" melódiafoszlányok, a fél-, negyed- és nyolcadhangok gyakori váltakozása a zongorabetétekben - a "klasszikus" Oldfieldet idézõ rész, míg az utóbbin mintha Oldfield-remixeket hallanánk törekvõ dj-k elõadásában. S bár az elsõ CD trackjei öszszehasonlíthatatlanul színvonalasabbak a másodikéinál, letaglózó élménnyel azok sem szolgálnak.
Ne zárjuk ki persze, hogy nagy ívû koncepcióról van szó, semmi nem az, aminek látszik és így tovább. A muzsikus, mint több nyilatkozatában is kifejtette, immáron lelkileg ép, az évtizedes pszichoterápiának - amelynek része volt a zenélés is - vége, mi több, a szakmában legendás hírûnek számító gitárgyûjteményét is el kívánja adni. Mindez kétségkívül örömteli fejlemény, máig legnépszerûbb elsõ lemezét (Tubular Bells), valamint az életmû eddigi csúcsát jelentõ Incantationst pedig tekintsük a gyógyulási folyamat nagyközönség- és bizniszkompatibilis melléktermékének.
B. I.
Mercury-Universal, 2005
***
Tódor János Taxisofõr bajonettel címû könyvét ha olvasta volna dr. Marten, biztosan forogna a sírjában, ugyanis a szerzõ az összes említéskor következetesen "Martens-bakancsnak" írja a skinheadek egyik fõ attribútumát, a Marten's-t, és ez már-már megbocsáthatatlan bûn. Nem menthetõ fel akkor sem, ha a ska következe-tesen, mind a négy alkalommal "SKA"-ként szerepel, holott az nem mozaikszó. Sõt, egyszer "ski"-ként olvasható, ami viszont a szerkesztõ hibája lenne, de mivel olyanja nem volt a kötetnek, nem lepõdhetünk meg, hogy a könyv hemzseg a helyesírási hibáktól és az elírások-tól. Persze egy vérbeli riportert, aki nem finnyás leereszkedni a skinhead infernóba - a könyvben két helyütt is "skihead" -, nem hibáztathatunk, ha Givenchinek írja a Givenchyt (59. o.), azt viszont felróhatja neki a mindenbe belekötõ recenzens, ha a skinheadekrõl írott riportban halálfejes kalózgyûrûnek nézi (99. o.) a Totenkopfring, az egykori SS-kitüntetés másolatát.
De félre a kukacoskodással, ha Tódor újabb riportjainak, tárcáinak és naplóbejegyzéseinek gyûjteményében olyan szép hasonlatokat olvashatunk, mint a "sárgarépa ízû nõi énekhang", vagy az "olyan a feje, mint egy Miska-kancsó". Tódor János pártatlan operatõrként fókuszál az "élet nevû halálközeli élmény" apró részleteire, mint a pályaudvari markecolásra, a gyámügyi hercehurcákra, vagy például a férfi prostituáltakra a kötet egyik legsikerültebb riportjában, a Buzikorzóban. A jobb írások között említendõ a Halálbokréta és az Embersintér is, amelyek tartalmát fel sem villantom, hadd egye a nyájas olvasót a fene.
Ian Kershaw, a legvaskosabb Hitler-monográfia szerzõje arra a kérdésre, hogy mit mondana az õ Adolfjának, ha valami csoda folytán lehetõsége lenne beszélni vele, valami olyasmit válaszolt, hogy "gyorsan mondja, két percem van az ön számára". Tódor sokkal türelmesebb volt az újnácikkal, és mi csak annyit mondhatunk: megérte.
Pallag Zoltán
Árgus Kiadó, 2006, 206 oldal, 1890 Ft
**** (a hibák miatt)
H€ndel: Semele A görögök fõistene nagy franc volt világéletében, sikamlós kalandjaival telis-tele van - sok egyéb mellett - a barokk operairodalom. A megszeplõsített, majd az isteni szeretõ villámjaitól elhamvadó Semele története ezúttal Händel 1744-es mûvébõl tárult elénk, hála a Budapesti Kamaraoperának, mely társulat 15 éves fennállása óta oly sokat tett a Mozartot megelõzõ operatörténeti korszakok megismertetéséért és népszerûsítéséért. A tavalyról felújított produkciót még Halász Péter jegyezte, s bár a nagy Pán azóta halott, rendezése eleven és az égre kiált. A merészen archaizáló, statikus nyitójeleneten kezdve mindvégig bizonyítja ugyanis, hogy az operarendezés nem tárlatmutogatás, s persze éppúgy nem unalomûzõ színpadi serteperték kiötlése, hanem értelmezõ játék, fennkölt és ironikus. A Halász Péter által imigyen megemelt tétet állja a társulat, s a zenei kivitelezést is legfeljebb egy-két bíráló szóval illethetnénk. Ám egy ilyesfajta kitérõ botor módon elvenné a teret a címszerepben viruló González Mónika méltatásától, noha színészi és énekesnõi teljesítménye egyaránt magasztalásra érdemes. Az asszonyi bájait is meg-, pontosabban kivillantó mûvésznõ virtuóz koloratúratechnikával dolgozik, színpadi jelenlétének intenzitása lehengerlõ, s megveszekedetten kíváncsi királylányként bizonyítja, hogy a nõ bizony akkor is csak Éva lánya, ha amúgy a görög mitológiában játssza szerepét.
González Mónika nem egyedül brillírozott, hisz a Németh Pál vezette Savaria Barokk Együttes, a Zeust/Jupitert éneklõ rokonszenves Timothy Bench, a sokra hivatott ifjú Bretz Gábor (Cadmus) meg a többiek valamennyien hozzájárultak egy - a szolid félház mellett is - emlékezetes operai este sikeréhez. Szép színielõadás volt, méltó Dionysos isten mamájához.
László Ferenc
MÛPA, Fesztiválszínház, június 15.
*****
Három Csajkovszkij-szvit található azon a CD-n, mely a Herbert von Karajan régi felvételeit közreadó sorozatban jelent meg. Már a Diótörõ nyitánya elképesztõ - micsoda ritmikai változatosság, micsoda színgazdagság, micsoda fafúvósállások! Polifónia a giccsig spilázva, de soha rosszabb giccset. Mert talán ez a lényege ezeknek az 1952 és 1959 között készült felvételeknek. Megnemesíteni a részben közönséges ízléssel készültet, megaranyozni a talmit, kiszolgálni a mindannyiunkban szunnyadó bonvivánt, drámai szendét. De talán még ennél is többet akar ez a muzsika: legyünk Vronszkijok, Anna Kareninák, vagy váljunk olyan buta szépfiúvá, mint Anatole Kuragin, aki képes elcsábítani a minden értelemben nemesebb vadtól, Andrej Bolkonszkij hercegtõl Natasa Rosztovát! Igen, mindez Tolsztoj, és persze nem Dosztojevszkij, aki természetesen nincs jelen ebben a zenében, és Gogol sem, a szürrealista. Zsánerképek, arab babák, kínaiak, fülledt egzotikum - a bámulatos sorozatban nincs-e már ott Stravinsky kedves balekja, Petruska?
És aztán A hattyúk tava buján indázó oboaszólama! A félelmetesen közhelyes modulációs lánc - minden késõbbi slágerszerzõ legnagyobb iskolája - nem zavar itt, hanem éppenséggel elõhívja a nagy kûrrõl alkotott emlékeinket valamely mûkorcsolyázó-világbajnokságról. Az volt az igazi létezés (Dasein), fekete-fehérben, Vitrayval! A többi csak ráadás. És rezignáció a köbön.
- csont -
EMI Classics, 2006
***** meg egy pár balettcipõ
Dalos György: A körülmetélés. A nagy buli A két (kis)regény közül az elsõ több mint másfél évtizede jelent meg elõször, újdonságnak csak a párja számít. A körülmetélés stílusa tisztább, maga a történet (gyermekkor egy zsidó árvaház és az apa nélküli, a nagymama által irányított családi otthon kettõs kötöttségében) árnyaltabb és összetettebb - habár egyenes vonalban halad a kamasszá válás, a szorító adottságoktól történõ elszakadás végkifejlete felé. Mégis azt az érzést kelti, hogy aligha van itt szó fikcióról, igazi visszaemlékezés ez. Távoli rokonok, ismerõsök tûnnek elõ egyre-másra, és folyamatosan mélyül, bontakozik a beteg, szerencsétlen sorsú anya keserû élettörténete, a csonka családi hármas szerkezete is, de a szöveget mintha mégis elsõsorban írójának emlékezete alakítaná. Akkor most megnyugodjunk-e abban, hogy kordokumentumot tartunk a kezünkben, így volt és kész, vagy keressünk-e ennél távolabbra mutató, netán a tényszerû egymásra következések hétköznapi rációja feletti logikát a történet elemei mögött?
A rövidebb és új darab, A nagy buli nehézkesen indul, a mesélõ egyes szám elsõ személyre vált, miközben hol hátralépve figyeli az eseményeket, hol meg közvetlen résztvevõjükké válik, vagyis megesnek vele. Egyetlen szövedékké fonja össze zsidósága miatti kikosaraztatásának fájdalmas történetét meglehetõsen taszító középiskolai KISZ-komisszári ténykedésének ellentmondásos, bár kétségkívül könyörtelenül õszinte elbeszélésével, márpedig a két dolognak az elbeszélésben sincs egymáshoz túlságosan sok közvetlen köze - eltekintve persze az átéltek egymásmellettiségétõl. A leírtaknak egyébként éppen ez a második szála hatásos, mondhatni, megrázó igazán: a doktriner - ahogy akkor mondták: elvhû - kiszisták pártállamilag támogatott középiskolai grasszálása tehetetlen dühöt ébreszt abban is, akit csak késõbbi, enyhültebb macskajánosokkal hozott össze a sorsa.
- kyt -
Ab Ovo Kiadó, 2006, 221 oldal, 2200 Ft
****
Quimby "Gyertek, szerelmesek, na rajta, rajta! / Játsszuk el, hogy van pokol! / Nem én vagyok az ördög, / csak a magyar hangja..." - énekli Kiss Tibor, aki igazán hiteles, hiszen nála a drog és az alkohol helyére nem a szentlélek ült be, hanem önmaga. Bár a szentek életérõl szinte semmit sem tudok, és azt sem tanúsíthatom személyesen, hogy Jézus él, de azt igen, hogy a Blue - Lépj tovább sorozat idei elsõ ingyenes koncertjét maradéktalanul élvezte az a középiskolai osztály, akiket magammal vittem.
A Quimby koncertjei már 1995-ben is eseményszámba mentek azok köreiben, akik kitartottak az alternatív, szövegcentrikus magyar rockzene mellett, de most az életmentõ összetartásukkal és egyéb emberi történetekkel a hátuk mögött nyugodtan mondhatjuk, hogy a csapat az utánunk következõ generáció kultuszzenekara lett. Végül is sosem a kortársaink a bálványaink, ez már csak így van, pedig a zenészek játéka és a hangulat is profi, sör is van, meg olyan vizuális tuning, hogy beszarás, a Kiégõ Izzók vetíti benn a hajófalat és kinn a vizet. De mi csak a pultnál állunk:
"Hé barátom, tégy föl egy teát, / Dobjuk fel magunkat legalább!" De persze itt gyümölcsteára gondolunk.
Anyár folyamán egyébként fellép még ingyen a Kispál, a HS7, a Másfél, a Gyetyi Picasso, a Zagarés az Emil.RuleZ!. Elõre kell jegyet foglalni, mert nem engednek be annyi embert, hogy megfulladjanak egymás izzadságában. Többek közt ettõl is meg a zsákbamacska elõzenekaroktól is jó az egész. Most a Monchichi Potenciál nevû debreceni csapat volt a nyerõ. Mit mondhatnék? Fiatalok, és jobb színészek, mint zenészek, de nem is ez a lényeg, hanem a koncerthangulat.
- sisso -
A38 hajó, június 14.
*****
The Backlash: Serial Cleaner Eric "Powa" B és Julian K, a belga elektroszcéna két kiérdemesült veteránja eredetileg alkalmi célokból hozta létre a Backlash formációt (Ian Dury Sex&Drugs&R'n'R-ját és a Clash Magnificent 7-jét formálták a maguk képére), ám a jelentõs sikerre tekintettel végül jó néhány további maxi és egy egész album lett a közös munka gyümölcse. A Serial Cleaner jó órányi zeneanyaga mondhatni több mint korrektül felmondja a leckét - az alkotók bátran építkeztek a nyolcvanas évek sötét belga (és brit) elektroindusztriál tánczenéjébõl, no és napjaink minimálelektrójából - ennek megfelelõen a Nitzer Ebb és a Front 242 munkássága éppúgy visszaköszön, mint mondjuk Anthony Rotheré vagy a Tiefschwarzé, mindemellett az összhatás épületes és szórakoztató. Az elektro/dancepunk slágerválogatás voltaképpen tökéletesen mûködik egy hosszú autóút alatt, sõt a friss tapasztalatok szerint futballt is remekül lehet hozzá társítani - igaz, a harminc fok feletti párás melegben a focisták már nem nagyon tudják tartani a 130 bpm-es feszes robotbugi-ütemet. E lemez jótékonyan hat majd azokra is, akik még a kilencvenes évek elején a Pecsa-béli (némileg tán megkésett) Techno Art Show-kon figyelték a mûvérrel locsolkodó önjelölt elektro-body isteneket - de azért ez a zene sokkal jobb, precízebben kidolgozott, és természetesen ezerszer jobban is szól. Az obligát tánczenei felhasználás mellett a zenekar kiadója az otthoni/rekreációs jellegû alkalmazást is javallja - a magunk részérõl azért megjegyeznénk, hogy ez a muzsika nem sokáig enged a hintaszékben punnyadni.
- minek -
Surprise/Deep Distribution, 2006
****
Ki a faszagyerek? Hogy rögtön válaszoljunk is az eredeti címben (The Man) fel sem tett kérdésre: Samuel L. Jackson az, aki ezúttal a faszagyerekség legirritálóbb változatát, a családbarát keménykedést adja elõ a hollywoodi krimiparódiák mikroszkópszínpadán. Amíg Sam korhatáros káromkodások közepette fegyverkereskedõket üldöz nagy elánnal, mellette, az anyósülésen a csetlõ-botló fogkefeügynök gubbaszt, aki persze egy véletlen során keveredett a nyomozásba. Bár a papírforma Jacksont hozza befutóként, a fõ attrakció mégsem õ, hanem a supercool melák árnyékában nyúlbélázó Eugene Levy, aki vélhetõen jó magaviselete és az Amerikai pitékben kifejtett áldásos tevékenysége honorálásaképp jutott évti-zedes kisegítõmunkák után újra fõszerephez. A korai VHS-korszak közkedvelt untermanja persze sosem volt akkora sztár, mint mondjuk az ugyancsak ekkortájt elfeledett, késõbb pedig épp Jackson asszisztálásával rehabilitált Travolta, dramaturgiailag azonban úgy lett volna szép, ha ez egyszer a kisembernek jut ki a diadalból. Ebben a moziban azonban, ha feltámad is valaki, az biztosan nem az egyébként korrektül fontoskodó Levy, hanem a nyolcvanas évek hónaljszagú krimikomédiáinak rossz szelleme. Bár a vígjátékban nem követelmény, hogy a lõtt sebekbõl vér is folyjon, a krimiben pedig nem katasztrófa, ha egy-egy kacifántos káromkodást nem kísér harsány hahota, egy krimivígjátékban azonban mégiscsak kínos, ha mind a poénok, mind a lövedékek célt tévesztenek, a feszültség egyedüli forrásának pedig a szereplõk renyhe bélmûködése tekinthetõ.
- köves -
Warner Home Video
**
