"- Úristen, véletlenül nekem jött Norwood Fisher, és aztán elrötyögtünk!
- Az semmi, az én koncertem végére bejött Angelo Moore és Norwood Fisher, és végig tudták nézni!"
(Részlet két ős-Fishbone-rajongónak a tavalyi Sziget során lehallgatott telefonbeszélgetéséből)
Egy Fishbone-koncert mindig meglepetés. Egy Fishbone-koncert gyakran még a Fishbone-rajongó számára is a meglepetés. Az attitűd mindig ugyanaz, de a zene a crossover minden irányába kileng. Szabály, hogy nincs szabály. Hallott ön már hardcore-t thereminnel?
Egy Fishbone-koncert után az a gyanú, hogy a Fishbone-féle attitűd a Los Angeles-i zenei színtér egyik fő katalizátora volt, bizonyossá válik. Ami megdöbbentő: az 1979-ben alakult zenekar a mai napig inspiráló erejű: nézzünk hát mélyen Angelo Moore énekes-szaxofonos-thereminjátékos-zenebohóc és Norwood Fisher basszusgitáros-zenekarvezető, a két veterán őstag szemébe, vegyünk egy nagy levegőt, vegyük fel a tempójukat, és ugorjunk az első sorba. Vegyük sorra: ők teljesítették ki a nyolcvanas évek crossoverét, ők összegezték egy zenekarban a Bad Brains, Sly Stone, a Fekete Párducok mozgalom, George Clinton, Miles Davis, Bob Marley, a Dead Kennedys, Isaac Hayes munkásságát. Testközelben minden: miért lehetett volna a Fishbone kereskedelmi értelemben vett gigász, miért fordult el mindettől az utolsó pillanatban, miért futott be helyette a Red Hot Chili Peppers, a No Doubt, hogyan teremtette meg a skaszínteret, hogyan hozta össze a funkot a rockkal, a trash-HC-val és a punkkal, dzsesszt a skával? Mindezen túl minden kortárs sztár mérhetetlen tisztelettel beszél a zenekarról, hiszen kétségkívül máig a Fishbone a legnagyobb. A Fishbone hatalmas a túlélésben: következetes maradt akkor is, amikor elhagyta a Sonyt, és fáradhatatlanul turnézott/ik tovább meg-megújuló felállásban. Hosszú évek próbálkozásai után a zenekar tavaly végre megérkezett a Szigetre egy frenetikus besztof műsorral, háromnegyed évvel később pedig európai turnéján hálából nem feledkezett meg Budapestről.
De tegyük fel még egyszer a kérdést: látott ön már hardcore-t thereminnel, amit egy fekete, szoknyás, keménykalapos úriember kezel? A Fishbone-komédiára mi, hétszázan vevők vagyunk: Najmányi-féle lázálom Rejtő Jenő-i abszurddal keverve, amerikai mentalitással, környezetben. A zseniálisnak kikiáltott klasszikus Fishbone-lemezek mellett - The Reality Of My Surroundings, Chim Chim Badass Revenge stb. - jó ismét megtudni, hogy a valóság sokkal izgalmasabb lehet, mint a stúdióban rögzített hanglenyomat. Az A38-as színpadon pedig maga a valóság: a rendezői jobbon Rocky George, a régi LA-színtér másik veteránja, ex-Suicidal Tendencies-gitáros, akit külön rajongói kontingens fogad. Az elsöprő Sunless Saturday rockhimnusza zárta az 1991-es The Reality Of MyÉ lemezt, pénteken ez a nyitány, majd cunamiként szaladnak keresztül az időn, mi meg velük: két óra semmi, de abban a két órában minden megtörténik, ami egy Fishbone-koncerttől elvárható, azaz cikázás az időben, Party At Ground Zero (1985), Ma and Pa (1988), Alcoholic (1996), Karma Tsunami (2000), azaz dixi, ahogy a Budapest Ragtime Bandnek eszébe sem jutna, ska, ahogy Albert Mangelsdorff játszaná, az old school hardcore-ban pont annyi soul és groove ketyeg, amennyitől még két lábra tartunk igényt, a funkba pont annyi punkmentalitás pöttyed, amitől új erőre kaphat a fekete polgárjogi mozgalom - és valamiért mindenkinek már csak a tánc jut az eszébe. A Curtis Mayfield-féle Freddie's Dead átdolgozásakor már szinte az egész hajó ugrál, mozog, billeg, és ha nem hagynák abba, nagy valószínűséggel hétszáz ember halálba táncolja magát önként, mosolyogva, azzal a tudattal, hogy már mindent megtudtak, amit tudniuk kell zenéről és attitűdről, és hogy a Duna felett, a pesti égbolton egy keménykalapos úriember vigyorog vuduszólót játszva egy baritonszaxofonon.
A38 hajó, június 16.
