Az ezredfordulón alakult papagájkommandó voltaképpen egy olcsó poén profi kivitelezésével katapultált a manhattani buzibárok mélyéről a slágerlisták élére 2003-ban. Az egykori sztriptíztáncos, Jake Shears, az énekes és a szőrösmaci-archetípust megtestesítő billentyűs-zeneszerző, Babydaddy Ana Matronic "mistress of ceremonies"-zel, Del Marquis gitárossal és Paddy Boom dobossal (mindegyik művésznév) kiegészülve a Pink Floyd Comfortably Numb című dalát a Bee Gees (!!!) modorában dolgozta fel, de úgy, hogy az a Frankie Goes To Hollywood még élő rajongóiban is emlékeket idézzen. Akkoriban az MTV és a VH1 ötpercenként leadta a számhoz készült Cousteau kapitány a meleg szinkronúszók pszichedélikus akváriumában munkacímű videoklipet, ám hogy mégsem egy nyárra szóló kalanddal van dolgunk, hamarosan bebizonyosodott. A "nővérek" 2004-ben megjelent debütáló albumán (Scissor Sisters) nincs olyan dal, ami ne lenne sláger, s örömmel nyugtázhattuk: Shearsék nemcsak harsányak és feltűnőek, de a kisujjukban van minden, ami a popzenéhez kell. Sőt annál valamivel több is. Noha a kritikusok az első lemezt az electroclash alapvetéseként ünnepelték, az album leginkább mégis azt bizonyította, hogy kellő tehetséggel és elszántsággal még a Gibb fivérek munkásságának nyáltengeréből is gyöngyöket lehet a felszínre hozni.
A csúcs meghódítását követően a hazai közönség majdnem megismerte a Scissor Sisterst, de a 2004-es, matinéidőpontra tervezett Sziget-fellépést lemondták. Idén azonban - immár "headliner"-ként - a fesztivál egyik legpompásabb műsorát adták, amelyből természetesen nem hiányozhatott az akkor még csak megjelenésre váró új lemez "előzetese" sem.
Nos, azóta nemhogy megjelent, de hetek óta a brit slágerlista első helyén áll a Ta-Dah című album. Noha az Elton John közreműködésével készült fergeteges nyitószámról, az I Don't Feel Like Dancin'-ről megint a Bee Gees juthat az eszünkbe, a továbbiakban az első lemezre annyira jellemző fejhang-fejhús hozzáállás árnyaltabbá válik. A hetvenes-nyolcvanas évek teljes poppanoptikuma életre kel, a számok olyan érzést keltenek, mintha a glamkorszak könnyedebb dolgai közé hullottak volna szombat esti lázrózsák. A fiatal Elton Johnt már Jake Shears hozza, de kapunk egy dózist Bowie-ból, Bryan Ferryből, Simon LeBonból, de még az ABBA-ra adott brit válaszból, a méltán elfeledett Brotherhood Of Manből is. Paul McCartney dalcímmé lép elő. Mégsem retróalbummal van dolgunk, szó sincs leporolt viaszfigurákról, a Ta-Dah ugyanis, bármily meglepő, nagyon is élő, és nagyon is mai slágergyűjtemény. Nem a hetvenes évek szellemének megidézése, sokkal inkább leghatásosabb pillanatainak átértelmezése - naprakész csomagolásban. A legvagányabb lemez, amit 2006-ban hallottunk.
Universal, 2006
