Koncert

OFF!

  • - greff -
  • 2014. november 23.

Zene

Általában fordítva szokott lenni, de Keith Morris jobban néz ki élőben, mint a zenekari fotókon. A megállíthatatlanul a tarkó felé terjeszkedő tonzúra és a derékig indázó raszták kombinációja persze így is eléggé pokoli látványt eredményezett a vasárnap esti koncerten, de a szemüveg nélkül és magát tisztességesen felpaprikázva tevékenykedő énekest a – meglepően sok fiatalt magába olvasztó – közönség biztos nem a kerületi tüdőgondozó felé irányította volna legszívesebben, hanem inkább egyenesen a Parlament felé. Az amerikai hard­core most 59 éves hőséről ugyanis csak úgy sütött, hogy mennyire imád haragos lenni, hogy egyenesen szerelmes ebbe a létállapotba. Az OFF! összes, átlagban 80 másodperces számának világos és egységes lehetett így az üzenete, mely nagyjából úgy szólt, hogy azok ott fenn megcsókolhatják a seggünket, és érezzék is megtiszteltetve magukat a művelet közben. Ennél többre márpedig igazán nincs szükség ma Magyarországon.

A kedélyesen acsarkodó Morris, a Black Flag első énekese, a Circle Jerks egykori vezére még abba az iskolába tartozik, amelynek éltanulói ezt az attitűdöt hitelesen, szarkasztikus humorba mártva, felesleges bicepszugráltatás nélkül tudják képviselni – nagyjából úgy, ahogy
a műfaj máig legnagyobb ásza, Johnny Rotten kitalálta egykor. A hozzá hasonló, de nála azért fiatalabb veteránokból verbuvált ak­tuális zenekara is illeszkedik ehhez a stílushoz: az OFF! sebes, jó nagyokat rúgó dalai arra az időpillanatra utalnak vissza, amikor a punk átfordult hardcore-ba, és még nem került rá semmilyen fölösleges sallang. Az egyórás műsorba gyakorlatilag a teljes életmű belefért, és ugyan kiemelkedő dalokról távolról sem beszélhetünk, a középszerűség sem jöhetett szóba egyetlen percig sem. Hiszen inkább az előadás egészének hangulata számított, mint az egyes összetevők: az ellenállás boldog dühének haraphatóan sűrű hangulata.

 

A38 hajó, október 19.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.