A felújított Vigadó dísztermében nem ismerik a jobb oldal – bal oldal ellentétpárt. Amióta a mobil színpadot a helyiség mindkét végén el lehet helyezni, itt is szektorokba szólnak a jegyek. Ezen az estén kis táblák elhelyezése révén pár perccel a kezdés előtt nevezték át az A szektort B-nek, a B-t A-nak, ami nem múlt el kavarodás nélkül.
Baráti Kristóf hegedűművész és szonátapartnere, Würtz Klára (zongora) első nagy vállalkozása Beethoven összes (mind a tíz) szonátájának hangfelvétele volt, viharos nemzetközi sikerrel. Ezt követte három Brahms-opus, s a mostani koncert francia programját is rögzítették már.
Debussy hattyúdalában, a g-moll szonátában (1917) a hegedű puha pianói még a kamarazene-ellenes akusztikában is oly határozottsággal szólaltak meg, hogy valósággal átvilágították a formát. A két hangszer egy pillanatra sem takarta el egymást – alkalmazkodásuk a fegyelem jele, mégis a szabadság élményét adta. A záró Très animé tételben pedig a zenekari hangzást idézték meg, forszírozottság nélkül.
Ravel már jól ismerte a Párizsban turnézó bluesklasszikust, W. C. Handyt és zenekarát, amikor befejezte a G-dúr szonátát (1927). A darab második tételében (Blues) Baráti megmutatta, hogyan érdemes egymástól távol eső stílusokat ötvözni. A dzsesszes hegedülés portamentói egyszer sem nyafogtak, a pizzicatók gitárpengetést idéztek – az előadás volt annyira dögös, hogy örömest vállalták volna dzsesszzenészek is. Közben a tónus és a frazeálás megőrizte a hangversenytermi hegedülés nemességét, a játék ritmusa pedig olyan szellős, ráérős, mégis feszes maradt, mint amikor egy koros muzsikus tárja elénk hosszú életének tapasztalatait.
A második részben a francia földre áttelepült liège-i César Franck mesterműve, az A-dúr szonáta kifogástalanul szólalt meg, és nem nélkülözte a személyességet sem, ezúttal azonban nem hatott akkora felfedezésként, mint a Debussy- és a Ravel-darab.
Vigadó, október 11.
alá
