Az 1941-ben született, 1979-ben Amerikába emigrált, 1990-ben New Yorkban meghalt író meglehetősen ismert nálunk is, immár a harmadik magyar kötetét vehetjük kézbe. Mint Dovlatov többi műve, erősen önéletrajzi ihletésű mindkét darab; az elsőben a hatvanas évek közepén szerzett rettenetes élményeit írta meg, amikor több köztörvényes lágerban smasszerként dolgozott, a második szöveg visszatekintés: az Amerikába kihozott szovjet emigrációs bőrönd szerény tartalmát ismerteti novellaciklusba foglalva.
A zóna (fordította Goretity József) a jelentősebb mű, ráadásul felépítése is ravasz; ha már bőröndről esett szó, akkor ez dupla fenekű. Mert a még szovjet földön írt rövid történetek csak töredékesen (és szerfölött kalandos úton, olykor mikrofilmen, bizonyos hölgyek bizonyos nyílásaiba rejtve) jutottak el az íróhoz New Yorkba, így az eredeti, erősen fragmentális szövegeket az amerikai kiadóhoz 1982-ben írt levelek és kommentárok teszik teljesebbé. Az alapélményt így írja le Dovlatov: "Meggyőződtem róla, hogy ostobaság az embereket rosszakra és jókra felosztani. Ugyanúgy, mint kommunistákra és pártonkívüliekre. Vagy gonosztevőkre és szentekre. Sőt mi több, férfiakra és nőkre. Az ember a felismerhetetlenségig megváltozik a körülmények hatására. A lágerben különösen."
Ez csak a kommentár, melynek vulgáris determinizmusa persze vitatható. De maga az ábrázolás nem hagy kétséget az élmény hitelességéről. Hiszen itt barátok rántanak egymásra fegyvert, az árulás néha valami aprócska előny megszerzéséért történik, és voltaképpen minden kiszámíthatatlan. És persze a helyzet történelmileg meghatározott. Mert itt a másik fontos tapasztalat: "A láger meglehetősen pontosan modellálja az államot. És különösen a szovjet államot. A lágerban megvan a proletárdiktatúra (a szabályzat), a nép (az elítéltek) és a rendőrség (a smasszerek). Ott is van pártapparátus, kultúra, ipar." Vagyis a szovjet helyzet az, mely meghatározza az emberek tetteit. És ebben a helyzetben alig felismerhető a különbség rab és fegyőr között. Dovlatov hazugnak tartja a Dosztojevszkij, Tolsztoj által olyannyira felmagasztosított fegyenc alakját - a zónában mindenki megalázott és megszomorított: "Még kinézni is egyformán néztünk ki. Ugyanúgy nullás géppel nyírtak bennünket. (...) Nagyon hasonlóak voltunk, sőt mi több, helyettesíthetők egymással. Szinte bármelyik elítélt alkalmas lett volna lágerőrnek. Szinte bármelyik lágerőr rászolgált a börtönre." Így az elbeszélő mintegy önmaga smasszerjává válik, és ennél kevés keserűbb tapasztalat szerezhető. A rács két oldalán élők közti egység tökéletes: az októberi forradalom évfordulójára írt, a rabok által előadott nyúlósan hazug, Lenint és Dzerzsinszkijt dicsőítő dráma előadása végén rab és smasszer egyformán őszintén üvölti az Internacionálét: "Hirtelen fájdalmasan öszszeszorult a torkom. Először éreztem magam különös, képtelen országom szerves részének."
A bőrönd (fordította Szőke Katalin) keserű szatírjáték mindehhez. Röhögünk, de görcsös szájjal, New Yorkban. Az utolsó mondat: "Ez az a Dovlatov, akinek nincs kocsija!"
Európa Könyvkiadó, 2006, 384 oldal, 2600 Ft
