Zene

Bob Dylan öt év elteltével új stúdiólemezzel jelentkezett - nem túlzás azt állítani, hogy ez az esemény lázban tartja a zenei világot. A Modern Times az első héten 192 000 példányban kelt el az Egyesült Államokban, és máris a meghatározó jelentőségű, klasszikus Dylan-lemezek sorában emlegetik.

Az idei Kulturális Örökség Napjainak tematikus középpontjába a szocialista realizmus építészetét állították. Nem mondhatnánk, hogy a látnivalók súlyaránya túlságosan elbillent volna ebbe az irányba, de azért voltak bőven vezetések az ötvenes évek épületeiben, kiállítások a kor jellegzetes építészeti elképzelései bemutatására. Több ilyen is nyílt az elmúlt napokban, hetekben.

Soha ne írj alanyi prózát! Ha alanyi prózát írsz (énregényt), nem úszod meg, hogy hazugsággal vádoljanak (Nem is vagy te olyan fasza gyerek, mint írod! Milyen geci voltál, ha megírsz egy-egy kínos helyzetet az életedből), mindegy, mindenképp azonosítanak a regényhősöddel vagy az elbeszélővel, nem úszod meg.

Ahogy régi ínséges időkben a melasz pótolta a cukrot (vagy épp a planta a teát), úgy a Művészetek Palotája is szinte ilyesformán kezdi helyettesíteni mostanság alkalmi operakoncertjeivel a - fájdalom! - tartósan gyengélkedő operaházat.

Meggondolandó: akinek megfájdul a háta, a dereka, a nyaka, a térde vagy a feneke, ha jó két órát üldögél egy színháznézésre abszolúte alkalmatlan dobogón vagy párnán, az hagyja ki a Krétakör Szorokin-bemutatóját, mert a kelleténél többet fog szenvedni az első rész alatt.

Nyolc kis kritika

Amikor Morrissey júliusban a Petőfi Csarnok színpadán a "valaha létezett legnagyobb rock and roll bandáról" beszélt, a bennfentesek tudták, hogy a New York Dollsról van szó.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Nevezték már tajvani Fassbindernek, Buster Keaton és Antonioni hibridjének, a Távol-Kelet Bressonjának, a leggyakoribb fordulat vele kapcsolatban azonban mégiscsak a "perverz állat".

A való világban járunk, a napnál is világosabb.

Amit A szabadság vihara című dokumentumfilm recenziójában (Az első fecske, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.) jövendöltünk - az '56-os filmek áradata -, íme, valóság.

Van abban a pillanatban valami magasztos, egyszersmind tragikusan kétértelmű, amint Türk Péter hatalmas munkája megtorpantja nézőjét a kiscelli templomcsarnokban...

Leo Gursky 80 éves holokauszt-túlélő a halálra készül. Gyakran eltűnődik, ki lesz az utolsó ember, aki látja, ki mosdatja le, ki mondja el érte a kaddist, és egy cédulát hord magával, instrukciókkal saját temetéséről.

A miskolci filozófusnő nem igazán meglepő válasza az, hogy van, bár az olvasó számára a fogalom mibenléte csak a könyv vége felé körvonalazódik.