Ahogy régi ínséges időkben a melasz pótolta a cukrot (vagy épp a planta a teát), úgy a Művészetek Palotája is szinte ilyesformán kezdi helyettesíteni mostanság alkalmi operakoncertjeivel a - fájdalom! - tartósan gyengélkedő operaházat. A pótszer persze csak ersatz marad, ám ha a Művészetek Palotájából nem is válik egyhamar a hazai dalműzarándokok Lorettója, azért a jelek szerint e kies helyszínen jócskán érdemes keresgélnie annak, aki operamuzsikára áhítozik.
Csütörtökön Verdi Traviatája került elibénk, félig szcenírozott előadásban, és a nemeskeblű (s egyszersmind köztudottan mellbeteg) rima története ezúttal még a magunkfajta félhivatásos élménymiskárolókat is elérzékenyülésre késztette. Pedig - szokott férfias önuralmunkon túl - nem akármilyen akadályok tornyosultak parttalan érzelemkitörésünk előtt, hiszen Káel Csaba a maga részéről minden lehetőt elkövetett ezen az estén. Akár egy pattanás az orr tövénél, azaz alig észrevehető, és mégis kínosan zavaró - ilyen volt Káel rendezése. Penetráns kulcsötlete kis túlzással a teljes előadást veszélybe sodorta: a pódium fölött mindegyre újabb és újabb vetített képek tűntek fel bombabiztos giccsérzékkel, Violetta haláltusája alatt például előbb egy óra, majd virág, s végül egy mécses. Nagy szerencsénkre azonban remek főszereplőket fogtunk ki, akik, mondhatni, teljességgel feledtetni tudták a jó ízlésünket ért támadást: Rost Andrea (Violetta), Giuseppe Sabbatini (Alfredo) és Anthony Michaels-Moore (id. Germont). Az üzemképes, szép színű tenorhang birtokosa, Sabbatini ugyan kissé modoros személyiségnek bizonyult (s néha-néha tétován frazeált), ám a két másik főszereplőt még ennyi gáncs sem érheti. Rost Andrea pazar formában, a szerep megkérdőjelezhetetlen birtokosaként énekelt, s így a hazai dívát ez estén női és énekesnői virágzásának teljében találtuk. Rost dús képességeiről immár sokszorosan meggyőzetve az igazi meglepetést a brit bariton világraszóló éneklése jelentette számunkra. Michaels-Moore ugyanis nemcsak átható erejű és tökéletesen kiegyenlített (s méghozzá egészen szédítő, tenorális magasságokig terjedő) hanganyag felett diszponált, hanem nagyszerű énekes színészként a Violetta boldogságát összeroppantó idősebb Germont apai és polgári méltóságát is több mint illúziókeltő módon hozta. Rost Andreával énekelt kettőse, azaz a II. felvonás nevezetes Violetta-Germont duettje az est legszebb perceivel ajándékozta meg a hálás közönséget. A három főszereplőn túl az ünnepies előadás sikeréből jócskán kijárt még az ügyes kezű olasz karmesternek, Marco Boeminek, s a meglepő-szépen, ízléssel muzsikáló Miskolci Szimfonikus Zenekarnak is.
Két nappal később másfajta, ám hasonlóan ünnepi előadást láthattak az egybegyűltek. A Figaro házassága egy közép-európai operaüzem rutinosan gyönyörködtető előadása volt. A Bécsi Állami Opera ruccant át ugyanis Pestre, kurrens nemzetközi operacsillagok nélkül, pusztán szerződött tagjainak csatasorba állításával. A Cherubinót éneklő Sophie Marilley beugrott, Wolfgang Bankl meglehetősen pohos Figarót adott, s a szereposztás néhány egyéb pontját is szépecskén érhette volna kifogás, s mégis, az összbenyomásunk mindvégig fölöttébb kedvező maradt. Talán mert a karmester (és színpadi zajfelelős) Ulf Schirmer által irányított együttes eleven tehetséggel és ügyszeretettel lendített mozgásba egy előzetesen statikusnak sejdített operakoncertet. A mozarti perpetuum mobile pedig azután egyre csak járt és járt négy felvonáson keresztül, hogy nekünk ne is maradjon más egyéb dolgunk, mint örömködni. Mert az önfeledten örömteli operai élményhez minden ellenkező híreszteléssel szemben nem szükségeltetik kikezdhetetlenül tökéletes előadás, s néha - amint e két este is bizonyította - még operaház sem.
Művészetek Palotája, szeptember 14., 16.
