Bóti koszt - José Corbacho, Juan Cruz: Tapas (film)

  • - ts -
  • 2006. szeptember 21.

Zene

A való világban járunk, a napnál is világosabb.
Mindez egy dugásból és egy kihagyott tizenegyesből derül ki (persze a valóság gyakorta csalóka: én például a mondott premisszákból arra következtettem, hogy valahol Galíciában vagyunk, a sillabuszok azonban Barcelona külvárosát említik). Öregedő, finoman szólva is testes kocsmáros kimérten dönget egy korban hozzá illő örömlányt, aki az izgalmakat fokozandó, monoton hangon neveket sorol. Egészen Djukicig felőlem akár az ellenállási mozgalom hősei is lehetnének, de nála kiborul a bili, "Jaj, csak őt ne! Rajta ment el a bajnokság!" - riad a mulandó férfierő. Élő emberek megesett története tehát. (Djukic, a Deportivo La Coruna védője az 1993/94-es bajnokság utolsó, perdöntő mérkőzésén tizenegyest hibázott a Valencia ellen, 0-0 lett a végeredmény, a Barca viszont otthon kitekerte a Sevilla nyakát; kapcsolódó evidenciák: a Barca jövő héten épp a Valenciával játszik, a jelen szezonban is Athénban lesz a BL-döntő, mint akkor [a Milan kábé péppé verte a Barcelonát] - javítsanak ki, ha tévedek.) A bizonyíték kézenfekvő: így dugni csak a való életben lehet, a moziban máshogy kell, s nevezett Miroslav tényleg kihagyta...

Csakhogy a valósággal babrálni kifejezetten kényes foglalatosság. A hazájában dúsan díjazott film alkotói talán ezért is találták jónak a kitaposott úton nekimenni a dolognak. Barcelona, La Coruna, mindegy is: a mágikus realizmus hímes mezején andalgunk (meg is van: andalgúziában). A filmrendezői státusból nézvést alacsonyabb néposztályok között, kevésbé régebbi cseh, mint inkább aligmúlt-béli angol mintákat követve. Van egy tapasbár, s benne keringőznek az egytől egyig csuda helyes, csuda szeretetreméltó, csuda különleges prolik - mindegyiknek megvan a maga baja, s minden baj összefügg szorosan a szerelemmel. Mindazonáltal izgulhatunk, vajon hogyan sikerül kijönniük a kalamajkáikból - az alkotóknak meg a filmjükből. Sokáig persze nem kell rágnunk a körmünket: ezt a tapast közétkeztetésre szánták, receptre készült.

Van két késő kamasz árufeltöltőnk, egy érett szatócsnőnk, egy drogdíler nagyink és mások mellett az emlegetett kocsmárosunk - tanulság: a szórakoztató alsókutyák a szolgáltató szféra kosztoltatási ágazatában nyomulnak. Csak nem etetni akarnak minket is? De bizony. Hovatovább én árukapcsolásra gyanakszom! A mi utcánkban lévő szupermarketben például épp most van spanyol hét: sherry, cava, antipasti, tapas dobozban - kipróbáltam, olyan boltimód finomak. Csak nem együtt jöttek ezzel a filmmel? Mert ez is ilyen. Egy komisz giccs, de eteti magát, s nem fekszi meg a gyomrot.

A mondanivalóit - mert az kettő is van neki - hongkongi vendégszereplője böki ki a végin. A szerelem olyan növény, amit mindennap locsolni kell! Továbbá Bruce Lee él! Alighanem mindkettő igaz lehet.

Forgalmazza a Cirko-Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.