A szocreál kifejezés manapság leginkább szitokszó, habár magát a jelenséget egyre emészthetőbbé teszi a történelmi távlatban megbúvó mulandóság, amely ebben az esetben főként megkönnyebbülésre ad okot. Az ormótlanság, a komor egyformaság mögül elporladt a társadalmi, a parancsuralmi kontextus, és ami egykor magát a diktatúrát jelenítette meg, azt ma már egyre inkább kötődések nélküli, viszont felettébb sajátos stílusjegyek halmazaként tudjuk szemlélni. A múzeummá lett pártszékházba nem gondoljuk bele az egykori helyi kényurat, a párttitkárt, a lakótelepi házba sem a besúgó házmestert, így hát önfeledten elidőzhetünk bizonyos részletek öncélúan klasszicizáló megoldásain, az ornamentikus elemek kidolgozottságán. Nem is beszélve az egész építészeti korszakot átlengő konzervativizmusról, amely leginkább talán az akkori hatalmi elit ízlésbeli pallérozatlanságával hozható összefüggésbe. Nagyon poros, enyhén patinás és meglehetősen karakteres: ez a mából nézve a szocreál.
A Hap Galéria nevének első tagja a Hungaro-austro-plan tervezőiroda nevének a rövidítése, a kiállítótér a cég irodái alatt, a földszinten rejtőzködik - belül tágasabb, mögötte kicsi udvar, a szemközti tűzfalon vetítővászon. Tervrajzok és fényképek - kellemes, tiszta tárgyszerűség. Kísérőfüzet potom százért. Értelemszerűen a válogatás is teszi, de üdítő meglepetés, mennyire változatos elképzelések születtek azokban az időkben, a hivatalos elhatárolódás ellenére mennyire jelen voltak a megelőző, modernista korszak letisztult, áttetszően erőteljes formái a nehézkes összkép részleteiben. Az 1951-ben tervezett MOM-kultúrháznak itt csak a képét láthatjuk, de egy átszállásnyira és pár megállónyira a valóságban is meggyőződhetünk róla, hogy legfeljebb kicsi, de semmiképpen sem visszás vagy környezetidegen a Fotex-Plaza és a MOM-Park árnyékában. Azon viszont ismételt meghökkenésünk ellenére sem igazodunk el, mit keres a dunaújvárosi Vasmű utca mellett az a bizonyos szökőkút a hatalmas, dagadt békákkal, hogyhogy nem vették fejét a tervezőnek az önfeledt ötletért, amely mögött sehogy sem találjuk a nyomát semmiféle utalásnak munkaversenyre, szocialista építőmunkára, a lenini úton történő előrehaladásra. Ezáltal figyelemre méltó módon hiányzik a különös térelemből az ordas hazugság, amely a korszak épületeit díszítő mozaikok és domborművek öntudatos és dalos kedvű dolgozóiban ölt testet.
Persze ez inkább egyfajta "off"-ja a műfajnak. A főáramba tartozó víztornyok, pályaudvarok, iskolák, posták és rendelőintézetek így, domesztikálatlanul, rajzon és képen, a mai környezetüktől függetlenül szemlélve azt a szeppent alázatot sejtetik, amelyet a
ridegen monstruózus
formák kényszerítenek ki. Ezek az intézmények nem szolgáltattak, hanem uralkodtak: aki belül volt, az a kívülről érkező fölött is volt, elvárva a belépőtől a köteles félelmet, a fegyelmezett tiszteletet. A szocialista realizmus építészetének ez volt a valódi üzenete.
Persze ez sem ilyen egyszerű: kiváló építőművészek dolgoztak ebben a korban is. Például a nagyváradi építészdinasztiából származó Rimanóczy Gyula, aki ezen és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban látható kiállításon is szerepel. Az utóbbi helyszínen többek között egy, a Duna-parti műegyetemi épülettömbhöz csatolt nagyméretű kilincs tervét csodálhatjuk meg, amely eleganciájával és aprólékosságával a megőrzött szakmai hagyományok erejéről tanúskodik.
Megcsodálhatunk egy 1946-os tanulmánytervet Belső-Erzsébetváros újjáépítéséhez, örvendezve meg nem valósulásán, és elmorfondírozva azon, hogy bizony a porcelánboltban tébláboló szocreál elefánt modernista felmenői is hasonló allűrökkel bírhattak, már ami a célirányos dúlás iránti vonzalmat illeti. Vagy éppen azon, nem a mindentudó és nagyot akaró szellem riasztó tettei sodortak-e bennünket túlságosan is közel a múlt általunk csak ábrándosan elképzelt, langyosan és omlatagon szűköske otthonosságához. Ezért vonzódunk a régi összevisszasághoz, amely mégiscsak hozzánk hasonlatos, mert olyan privát és átláthatalan. Visszalépni a léptékünkbe.
Az itteni rendezők azzal színesítették a látnivalókat, hogy itt-ott elhelyeztek pár asztali zászlót is - említést érdemel az egyikbe beleszőtt Rákosi-arcmás, továbbá az a vándorzászló, amelyben kivágták és csinosan beszegték az aktuális havi kiváló dolgozó fényképének és nevének a helyét. Hangszóróból a hovatovább obligát mozgalmi dalok szólnak, a látogatók a Bunkócskát és Geyer Flórián dalát dúdolgatva-fütyörészve torpannak meg Tálos Gyula téboly határát súroló módon, ugyanakkor
megrendítően gigantikus
tervei előtt. Hatalmas, szimbolikus mondandóval terhes közterek. "Múlt és Jelen. Keresztút" - és valóban egy irtózatos méretű útkereszteződést látunk. "A Magyar Haza Mártírjainak Dicsőítése. Emlék" - döbbenetes szobor- és kariatida-óriások, frízek és domborművek hellenizáló stílben, mintha az aranyborjú-imádás témájának zsírosan romantikus képi feldolgozását látnánk. S bizony, szívünk szorul. Jobb sorsra érdemes, korábbi építészönmaguk megtagadására kényszerített alkotók elgyávulását és meghasonlását véljük tetten érni karikaturisztikus formában, nem pedig a "ha ez kell, hát nesztek!" dacát, amely viszont a szakmai önbecsülésnek mondana ellent.
Hogy aztán mi nőtt ki mindebből? A műegyetemi középület-tervezők példáján szemlélheti a folytatást, aki folyamatot elemezne egy további kiállításon. Menjen ki "budára! Magam is mielőbb ezt teszem.
A szocreálista realizmus maradandó épületei, Hap Galéria, Bp. II., Margit krt. 24., szeptember 29-ig
A fél(t)múlt építészete (Építészet és tervezés Magyarországon, 1945-1959), Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Bp. I., Táncsics M. u. 1., december 3-ig
KÖZÉP 60 - építészet és oktatás. A BME Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke, 1946-1996, Budapest Galéria Kiállítóháza, Bp. III., Lajos u. 158., október 15-ig
