Még annál is kevesebben voltak, mint amire számítani lehetett.
Az elharmadolt Aréna küzdőterén például annyira szellősen állt a közönség, hogy negyedórával a főattrakció előtt beesve bárki simán előrebandukolhatott akár a harmadik-negyedik sorig is. Hogy ez számszerűleg mennyi embert jelenthetett, azt nem tudom – ránézésre az A38-ra már nem fértünk volna be, a PeCsában viszont talán nem lett volna súlyos tömegnyomor, szóval nagyjából 2-3 ezer főről lehetett szó, ami azért távolról sem annyira kínos, mint amikor úgy tíz éve a Garbage-ot kábé 400 rajongó várta a Petőfi Csarnok hatalmas szabadterén, de még így is elég sovány. Pedig a múltba merengés a hazai koncertjáró közönség egyik legkedvesebb elfoglaltsága, de ahhoz persze stabil alapzat kell, a szegény Blondie viszont sohasem volt igazán a magyarok szívügye, még ha a slágereiket nyilvánvalóan jól ismerik errefelé is. És azt is meg lehet érteni, hogy kevéssé vonzó lehetőség a poptörténet legjobb(an fotózható) nőjét élőben látni akkor, amikor a hölgyet már csak egy szűk esztendő választja el a 70-től.
| ||
Pedig Debbie Harry láttán most is elakadt a lélegzet, amikor a One Way Or Another intrója közben kisétált a színpadra. A platinaszőke kleopátrafrizurát/parókát és napszemüveget viselő asszony tíz-húsz méterről szemlélve igen jól hozta 30-40 évvel ezelőtti formájának illúzióját, ami a kortárs plasztikai sebészeti tudomány jócskán előrehaladott állapotáról is sokat elmondott azon túl, hogy megerősítette eddigi tudásunkat, miszerint ez a nő tényleg a főnyereményt vitte el anno a nagy globális génlottón. A művésznő egyébként választhatta volna azt az utat is, hogy mondjuk nercbundában lép fel, hogy eljátssza a hűvös, távolságtartó überdíva hálás szerepét, de nem így volt: amit kedd este láttunk, érdekesebb, egyúttal felemásabb attrakció is volt ennél.
| ||
A teljesen ránctalanított, karcsú Harry korrekt harmincasnak volt felöltözve, viszont mégsem akarta egy az egyben a saját régi verzióját elővezetni: az egyébként kisujjból kirázott, jellegzetes gesztusait rendszeresen ironikusan túlpörgette és/vagy hangsúlyos idézőjelek közé szorította gyakorlatilag minden egyes számban. A mai Debbie Harry produkciója így olykor vicces, ritkábban diszkréten pornográf, máskor viszont egészen fájdalmasan suta volt, mint amikor a nagymama három konyak után táncikálni kezd a szüreti bálon. A hangjába ellenben nem lehetett belekötni.
| ||
A Blondie jelenleg egy újra felvett slágereket közreadó – tehát tökéletesen felesleges – best of lemezt turnéztat, amelyhez hozzácsaptak egy (merőben felesleges) új anyagot is, így a program kevéssé meglepő módon a teljes tutira menést mutatta, amelynek ívét olykor eredményesen meg-megtörték egy-egy új témával – ez utóbbiakról legyen elég annyi, hogy az első dallama a Neoton Familíát idézte, és még az volt a legjobb. A többire viszont a Hanging On The Telephone-tól a záró Dreamingig nem nagyon lehet mást mondani, minthogy igazi sláger-atombombák, amiket ráadásul hibátlanul is toltak el a zenészek, akik közül magasan kiemelkedett a már-már második frontemberként teljesítő, dobverőt a magasba dobáló, székében óvodásokat megszégyenítő lelkesedéssel billegő, minden szám alá mesésen intenzív tempókat ültető Clem Burke, aki a háttérben elfonnyadt kísértetként ácsorgó Chris Stein gitárossal ellentétben örökifjú figurának volt képes eladni magát. De még ez az eleven megszólalás sem tudta kitakarni, hogy a Blondie számos dala ma már csak muzeális kuriózumként működik – mindenekelőtt az Atomic vagy a Rapture, mely utóbbinál minden lexikon megjegyzi, hogy ez volt az első igazi sláger, amit rapbetét díszített, azt viszont már kevesebben teszik hozzá, hogy ezzel a félelmetesen merev rapbetéttel bárkiből ki lehetne kínozni a teljes körű vallomást. Akit pedig az érdekel, hogy melyik Blondie-számot szereti legjobban a magyar közönség, annak kétségek nélkül elárulhatjuk, hogy nálunk (is) a Heart Of Glass a befutó.
A régi új hullám egyik legnagyobb zenekara megkímélte közönségét a méltatlan haknitól, de a korrekt nosztalgiadiszkó szintjén csak ritkán emelkedett túl, vagyis nagyjából azt hozta, amit vártunk, csak azért tegyük hozzá, hogy a nagyon öreg zenekarok között van egy-két produkció (a Stonestól a Stoogesig), amelyik bár rosszabbul néz ki, mégis többet tud nyújtani ennél.
Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 9.
