Magyar Narancs: A Twisted Sister-es Dee Snider szokta mondogatni, hogy ők nem csinálnak új albumot, mert a rajongók úgyis csak a régi dalokra kíváncsiak.
Ian Hill (képünk bal szélén): A mi rajongóink várják az újakat is, mert már hat éve, a Nostradamus óta nem jöttünk ki lemezzel. Az Epitaph nevű turnénk után tartottunk egy kis pihenőt, majd összeültek a srácok, és elkezdtek ötleteket passzolgatni egymásnak, amiből nagyon jó dolgok sültek ki. Ezért belevágtunk. Végre az új gitárosunk, Richie [Faulkner] is megmutathatta a saját stílusát. A turnén Ken [Downing] részeit játszotta, nyilván a saját ízlésvilága szerint, de a lemezen végre önmaga lehetett.
MN: A Rob Halford énekes visszatérése után készült Angel Of Retribution és a Redeemer Of Souls című új lemez kapcsán is úgy nyilatkoztatok, hogy a heavy metalnak nemcsak a kemény, de a kommersz és a lágyabb oldalát is fel szeretnétek villantani. Ha a célkitűzés azonos, akkor mi a különbség a két lemez között?
IH: Elkerülhetetlen, hogy a régi anyagaink átszínezzék az újakat. Az Epitaph-turnén majdnem minden lemezünkről játszottunk egy számot, és ezek nyilván ott motoszkáltak mindegyikőnk fejében. A lemezbe megpróbáltuk belesűríteni azokat az aspektusokat, amikről a zenekar ismert. Egyes dalokat egészen a kezdeti időkig vissza lehet vezetni.
MN: Például a Crossfire-t a bluesos gyökereitekig. Akik ezen meglepődnek, elfelejtik, hogy Rob Halford még egy herfliszólót is nyomott az első lemezeteken, a Rocka Rollán.
IH: Igen, a metálzene nem egyik napról a másikra született. Talán a Sabbath volt az első heavy metal banda, de a korai anyagaik még erősen bluesos hatásúak voltak. 1969-ben, amikor Ken és én elkezdtük, mindenki hallgatott bluest a bandában, az volt a korszak rock and rollja. Jimi Hendrix, Beatles, Stones – ezek a bandák lényegében mind rock-blues számokat játszottak. Rengeteg év és lemez kellett ahhoz, hogy megszülessen a metál, amiben nemcsak nekünk, de a Sabbathnak és persze a Deep Purple-nek is óriási szerepe volt. Csak a 80-as évekre állt össze minden, a Priestnek is a British Steel volt az első lemeze, amin minden klappolt. A heavy metal roppant változatos zene, nemcsak kemény és gyors dalokból áll. Vannak benne árnyalatok, kommersz dalok, amikre szükség van ahhoz, hogy minél több emberhez elérj. Ha ezek nem kerültek volna be a rádióba, a heavy metal kihalt volna 20-30 évvel ezelőtt. A régi bandák, mint mi, a Sabbath, a Zeppelin vagy a Deep Purple, nagyon sokat dolgoztak azon, hogy meglegyenek a kommerszebb, boldogabb, könnyedebb dalok is. A 90-es években viszont elkezdett fragmentálódni a metálzene, minden banda vagy death metal, vagy speed metal, vagy goth metal lett, és semmi más. Ezzel leszűkítették a rajongótáborukat arra a szűk rétegre, amelyik az adott stílust szereti. A heavy metal nem elég kommersz manapság, kellenek azok a számok, amiket a fősodorbeli rádiók is tudnak játszani, és amik nem ijesztenek meg senkit, mint a Breaking The Law vagy a You’ve Got Another Thing Comin’. A heavy metalnak újra változatossá kell válnia, és az új lemezen mi pont ezt a sokszínűséget szerettük volna megragadni.
MN: A felvételekhez a legrégebbi basszgitárodat használtad, még a ’70-es évekből.
IH: Igen, mert élő hangzást szerettünk volna, és ez az öreg gitár szól a legpiszkosabban. A többi hangszerem új, nagyobb a hangterjedelmük, nagyon tisztán szólnak. Amire többnyire szükség is van, hogy áttörjek a torzított gitár hangoszlopán. Az élő hangzáshoz viszont a régi Fender Jazz Basst használtuk, Glenn [Tipton] egyik régi erősítőjével, bár a Spectoromat is elővettem párszor.
MN: A Judas Priest mindig is a Downing–Tipton–Halford dalszerző csapaton alapult. Ha Richie tényleg ilyen jól be tudott épülni, akkor ezek szerint nincs pótolhatatlan tag a Priestben?
IH: Senki sem pótolhatatlan. De nem is az egyéni zenészek teszik azzá a Judas Priestet, ami, hanem a tagok összjátéka. Richie az Epitaph-turnén eleinte csak egy munkatárs volt, de ahogy jobban megismertük, nagyon közeli barátok lettünk. Mire lejött a stúdióba, már tökéletesen beilleszkedett közénk. Glenn-nel és Robbal is egymásra hangolódtak a dalszerzésnél, úgyhogy mindent ott folytattunk, ahol Kennel abbahagytuk.
MN: A dalszerzésből te csak nagyon ritkán vetted ki a részed a Priestben.
IH: Mindig is nagyon jó dalszerző csapatunk volt. Minek megkavarni azt, ami jól működik? Ez a dolog egyáltalán nem zavar. Ők összerakják a dalok gerincét, átküldik nekem és Scottnak, én rájátszom a basszustémáimat, vagy legalábbis az ötleteimet, ezt Scott is megteszi a dobokkal, majd a stúdióban befejezzük a számokat. Teljesen boldog vagyok a Priestben, kielégít művészileg az, amit csinálok.
MN: Ken visszavonulása után te maradtál az egyetlen alapító tag a zenekarban. Zavar, hogy az évek során nem kaptál annyi figyelmet, mint Halford vagy Tipton?
IH: Nem. A Rob és Glenn csatlakozása előtti évek nagyon fontosak voltak, mert azok nélkül egyikünk sem lenne itt, de a Priest öttagú zenekarként érte el az összes sikerét. Glenn volt a kirakós utolsó darabja a kétgitáros felállással. Ki tudja, talán négytagú zenekarként is sikeresek lettünk volna, de akkor is ez az öt ember alkotja a védjegyszerű Priest-felállást, Glenn, Rob, Ken és én meg az épp aktuális dobos, mert abból rengeteg volt. De Scott [Travis] is 25 éve van már velünk, úgyhogy ő is stabil pont. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ott voltam a kezdeteknél, amikor is nagyon nehéz, de élvezetesen nehéz időket éltünk, és kitartottunk.
MN: 45 éve játszol a zenekarban. Melyik volt a karriered legemlékezetesebb Spinal Tapes momentuma?
IH: Texasban történt, egy vasárnapon. A 80-as évek elején jártunk, amikor is lerobbant a turnébuszunk, útban San Antonio felé. Ez az egyik legjobb piacunk, körülbelül 15 ezer ember várt a fellépésünkre. Ez még a mobiltelefon előtti időkben volt, és ott álltunk az út közepén. Két ember kiszállt a buszból, és elindult gyalog. A sofőrünk egy helikopterrel jött vissza, semmi gond, akkor megyünk azzal. Mindenki bezsúfolódott a helikopterbe a felszereléssel, dobokkal, gitárokkal, amik kellettek a fellépéshez. De a helikopter nem indult. Rádión kellett segítséget kérnie, mert lemerült egy eleme vagy mi... Jött egy másik helikopter, de közben már egy rendőrkocsi is érkezett, meg egy vontató a turnébuszhoz. Majd leszállt a rendőrség helikoptere is. Azt akarták tudni, hogy mi folyik itt. Ott áll három helikopter, egy vontatókocsi, egy csomó busz, és mindenki a helikoptert próbálja beindítani. Persze aztán eljutottunk San Antonióba, ahol egy hotel tetején kellett volna leszállnunk, de ott már volt egy másik helikopter, úgyhogy vissza kellett repülnünk a reptérre, tíz mérfölddel arrébb. Ott viszont nem adtak leszállási engedélyt, ezért a parkolóban landoltunk a kocsik között. A következő pillanatban már a nyakunkon volt a határőrség, hogy biztos illegális bevándorlókat csempészünk. Mikor rájöttek, mi történt, rendőri kíséretet adtak mellénk a helyszínig. Kábé tíz percet késtünk, és ahogy odaértünk, rögtön nekiduráltuk magunkat a koncertnek. Ez volt talán a legnagyobb sztori, emellett apróságnak tűnnek az olyanok, mint amikor elhagytuk Kent, mert az egyik megállónál bement egy boltba, majd röpke száz mérfölddel később vettük csak észre, hogy hiányzik…
