Zene

b> Le bizony. Eddig nem ismert szakmai ártalmakra hívja fel a figyelmet a roman noir iskola jó nevű alakja, aki nemrég saját maga avatta be a Francia Intézet közönségét a műfaj ismérveibe.

Anya csendes őrült, apa metamfetamint főz, mint a környéken mindenki, a gyerekek éhesek és fáznak, a nővérük még nincs 18, de máris családfenntartói teendők nyomasztják. Tán a seriff az egyedül jól táplált jelenlévő, de ő csak átmenetileg tartózkodik a portán, azért jött, hogy közölje a rossz hírt: a befőzésben jártas családfőnek nyoma veszett, s ha nem mutatkozik a közelgő tárgyaláson, oda a ház és oda az erdő is.

Brian Burton, alias Danger Mouse a pop elmúlt évtizedének egyik kulcsfigurája: legyen szó saját zenekaráról (Gnarls Barkley), projektekről (Broken Bells, Dark Night Of The Soul), producerkedésről (Gorillaz, Beck) vagy gerillalemezről (The Grey Album), mindegyik fronton izgalmasat alkotott. Legújabb munkáját egy Daniele Luppi nevű olasz komponistával vitte véghez.

Már a borító is rosszat sejtet: egy nem épp bizalomgerjesztő bagoly mereszti rám sárgásan gonosz szemét, pupillái helyén két (még) mosolygó kisgyerek arca látszódik. Odabent sem derűsebb a helyzet: Kapitány Eszter játékosságukban is rémisztő illusztrációi tökéletes kiegészítői, vagy inkább fokozói a pár havonta megjelenő magazin legfrissebb számának.

Hajszálpontos vígjátéki időzítés, delejes színészi jelenlét, vérbő komédiázó kedv. Nincs vita, Johnny Depp élete egyik legjobb alakítását nyújtja Jack Sparrow kapitányként.

Bradbury novellásköteteinek lenyűgöző vonása, hogy szerzőjük ezerféleképpen láttatja találkozásainkat a végtelen határaival. Hol szellemesen, hol egész költőien, hol szikár, leíró távolságtartással adja tudtunkra létezésünk korlátait, legyen szó egy pillanatra fel-, majd örökre eltűnő műalkotásról, egy távoli bolygó veszedelmeiről vagy különféle apokalipszisek utáni időkről.

"Utálom a hippiket, mert a hippik cikik" - hangoztatja gyakran Eric Cartman a South Parkban. Arról nincs információ, hogy a Fleet Foxesról mi a véleménye, bár Robin Pecknold frontember mindig is tiltakozott az ellen, hogy őket hippiknek nevezzék. Az imázsukat végigmérve nehéz lenne Cartmant meggyőzni - Pecknold például úgy néz ki, mint az a favágó, aki több hónap vagy akár év után most merészkedett elő ismét az erdőből, és a civilizációból a kunyhóba visszatérve jön csak rá, hogy megint nem vett borotvát, de sebaj, majd jövőre.

Hogy túl késő-e újrakezdeni, vagy éppen túl korai - ezt latolgatja Glenn Mercer énekes-gitáros a The Feelies visszatérő albumának legelső számában, ami a húszévnyi tetszhalálból ébredő zenekar esetében kétszeresen is érvényes felvetés. Hiszen azon túl, hogy egy történelmi érdemekkel bíró formáció ekkora kihagyás után ritkán tud felnőni az örökségéhez - s a hipnotikus punk-popjával az R.E.M.-től a Weezerig szakajtónyi college-bandát ihlető The Feeliestől aligha tagadható el az efféle súlyos hagyaték -, az is igaz, hogy a régi klasszikusokat újfent életre hívó poszt-punk reneszánsz már jócskán lecsengőben van.

El sem hiszi az ember - még ha leírva látja is: a Beastie Boys, úgy is, mint sajátos intézmény, harminckét kemény éve létezik. Már annak is majd' három évtizede, hogy első lemezük, az átlagosan másfél perces punkszámokat rejtő Polly Wog Stew E.P. megjelent (1982-ben!). Ehhez képest a Hot Sauce Committee Part Two pusztán a nyolcadik albumuk - s akkor már beleszámoltuk a legutóbbi (2007-es), Mix-Up című rapmentes, pusztán instrumentális szösszenetet: nyilvánvaló, hogy karrierjük első, termékenyebb szakaszában buzgóbban termelték az albumokat (no, akkor sem évente), 1994 óta viszont kifejezetten ráérősen dolgoztak.

Vajon miért van az, hogy az ember néha ott találja meg a legteljesebb életörömöt, ahol a legtöbb ok volna bánkódni a jelen miatt és szorongani a jövőtől? És miért kell néha a nyilvánvaló fogyatékosságban ráismerni az élet teljességére? A Benda Bilili! c. francia dokumentumfilmben ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a zenés sikertörténet.

A tigris, La Regina, La Stupenda - nem is olyan régen, a huszadik század derekán még ilyesforma elragadtatott nevek alatt emlegették a korszak uralkodó operadíváit. Azóta persze nagyot fordult a világ, bizony még a hagyományosan (bár jórészt tévesen) konzervatív tájékként elkönyvelt operai univerzumban is: a repertoár átalakult és egyszersmind kiszélesedett, a fizikai attraktivitás és a színészi adottságok szerepe fölértékelődött, a drámai szopránok, a született Verdi- és Puccini-heroinák kiváltságos helyzete pedig megszűnt. Napjaink nagy női operasztárjai így többségükben inkább mezzo- vagy éppen koloratúrszopránok, no és persze lírai szopránok, mint a végre Budapesten köszöntött Renée Fleming, akit még Solti György ajándékozott meg az írásunk címébe foglalt s jellemzően oly kevéssé ceremoniális becenévvel.

Egressy Zoltán könyvének már a címe is ismerős lehet a szerző ezt megelőző kötetét ismerők számára. A Most érsz mellé című gyűjteményben volt ugyanis egy Záróvonal című novella - melynek hőse, Vertesz Aba, aki egyébként a Permet című kisprózában is feltűnt, fontos szereplője a Szaggatott vonalnak. Méghozzá úgy lesz központi alak, hogy csupán a fia, az egyes szám első személyű elbeszélő, Vertesz Antal elméjében tűnik fel.

Lykke Li 2008-as első albuma, a Youth Novel izgalmas zenei kavalkád volt. Sok-sok ütőshangszer és erős hazai, azaz svéd hatás - Fever Ray-es törzsi beütés, a The Knivest idéző északi misztikum és Robyn elektrós ritmusa - jellemezte.

Mint a filmvégi feliratokból megtudni, állatok a forgatás során nem sérültek, így nyilván az a statisztaként debütáló légy is él és virul valahol Amerikában, melyet a zavart lelkű főhős (felső tízezerbeli család sarja: anya öngyilkos, apa akarnok, feleség eltűnt személy) újságpapírral a kezében agyoncsapni készül. S miközben félhomályos odújában (berendező: Norman Bates) a célra, azaz a légyre tart, valahol messze egy általa felbérelt kisnyugdíjas ugyanezt teszi, csak nem újsággal, hanem lőfegyverrel, és nem légyre tart, hanem nőre, régi dolgok kellemetlenkedő tanújára.