Lemez

Pisti and Peti love jazz

Két mosolygós album

Zene

Története során a jazz mindig meg tudta mutatni vidám, közvetlen arcát is. Persze Ká-Európában főleg nem erre vagyunk kíváncsiak. De két magyar jazzmuzsikus kitartóan és őszintén mosolyog, mint új lemezeik bizonyítják.

A zongorista Sárik Péter június elején mutatta be új lemezét a Budapest Music Center koncerttermében. Én automatikusan az ottani jazzklubba indultam, az Opusba, hiszen a jazztriók ott szoktak szerepelni, míg a nagyterem inkább kortárs klasszikus koncerthelyszín – de a 45 éves zenekarvezető nagyobb térben és távlatban gondolkodik. Nem sok magyar jazztrió képes nyári hétvégén megtölteni ezt a termet, még szólista vendégekkel sem, de Sárik és munkatársai nem bíznak semmit a véletlenre. Most megjelent lemezükhöz a jazzműfajt népszerűsítő kampányt társítottak: „I love jazz”. Nem is a jazzközönség elmaradhatatlan arcai voltak többségben a lemezbemutatón.

A Lucky Dog című lemez címadó száma kicsattanó triózás, Oscar Peterson mindent elsöprő lendületével, az ő triójának felfrissített stílusában. Pedig rekviem, ugyanis így nevezte magát Fodor Péter, a pár éve Kanadából visszidált, tavaly elhunyt nagyvállalkozó és jazzmecénás. Fodor és Sárik barátságának alapja az emberekbe vetett, néha kicsit naiv hit, és a happy jazz imádata voltak. Ez a fogalom Petersonra és sok mindenkire érvényes, nagyjából a hatvanas években alakult ki, ha nem is önálló stílusirányzatként, de felfogásként. A main­stream keretei között marad, de inspirálódhat a hard bop, a latin és a jazzrock invenciózusabb előadóitól is, akik mindig virtuóz hangszeresek és énekesek. A Nagyvárosi mese című szám alatt még egy példakép rémlett fel előttem: Joe Sample, aki a jazz-funkban úttörő Crusaders együttesnek is a lelke volt, és fantasztikusan világos, pezsdítő, azonnal beivódó számokat írt. Mi tagadás, Sárik ezt az erényt is elsajátította, hála elképesztő formaérzékének. Öt éve újjáalakított triójával (Fonay Tibor bőgő, Gálfi Attila dob, Tar Gergely ütők) pedig a színpadképességet a maximálisra fejlesztette.

Nyitott egyéniségére jellemző, hogy Fábián Julitól, Pátkai Rozinától és Micheller Myrtilltől Berki Tamáson át Hodek Dávidig sok mindenkivel koncertezett saját, Jazzkívánságműsornak nevezett sikeres projektsorozatán kívül is. A Nagyvárosi mesében és egy balladában közreműködő, sokoldalú Gyémánt Bálint gitáros az új lemez egyik vendégszólistája. Sárik minden vendégének testre szabott kompozíciót tett le a kottapultra. Ez egy kicsit túl direkt lett Borbély Mihálynál, így nem csoda, hogy Borbély partnerére, Binder Károlyra emlékeztető fogásokat hallottam a zongora felől az amúgy tetszetős balkános-döngölősben (Ösztön). A mindig kalapban fellépő Gyárfás István egyenesen A kalapos ember címmel kapott Sáriktól egy témát, ami Szamba egy hangra-szerűen indul, csak megcsavart szvingritmusban, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a legnépszerűbb magyar jazzgitáros teljes arzenálját fokozatosan elővehesse, ahogy bontogatja a témát; magával ragadó.

De a lemezen a legnagyobbat Várallyay Petra szerepeltetése dobja – őt a tavalyi CAFe fesztivál fedezte fel zongorás triója élén, itt viszont hegedül és vokálozik. Várallyay rapszódiája fúgaszerűen, bachosan indul, és végül arénahangulatba érkezik. Amilyen fiatal, olyan ellenállhatatlan, csupa szenvedély, de mindig pontos. Nem csoda, hogy a zeneileg vele sok mindenben azonosan gondolkodó Sáriknak a műfajt népszerűsítő kampányában ő képviseli azt a gondolatot, hogy azért szereti a jazzt, mert az olyan (is), mint a klasszikus zene.

 

*

Gyárfás István zenei személyisége sokkal mélyebben gyökerezik a magyar jazz szvingkorszakig visszanyúló múltjában. A klasszikus jazzgitározásnak nevezett mainstream játékot művelte kitartóan, akkor is, amikor kevéssé volt divat, és vitte réges-rég tökélyre. Az utóbbi években egyre közkedveltebb, megkapta a Szabó Gábor-díjat, évek óta állandóan tele a naptára. Az évődésből, blődliből és a pompásan sorjázó szóló improvizációkból kifogyhatatlan „Gyafi” 55 éves, már dobos fia is keresett muzsikus, de több weboldal is a fiatal generációhoz sorolja: valóban örök fiatal. Új lemeze is ennek tükre: Frakk, Dr. Bubó, A nagy ho-ho-ho-horgász és Gusztáv, vagyis patinás, olykor zseniális magyar rajzfilmek zenéiből, Deák Tamás, Pethő Zsolt, Ránki György, Lovas Ferenc és Wolf Péter melódiából rakott össze Oláh Zoltán bőgőssel és Cseh Balázs dobossal egy albumot.

Vigyorgós, lendületes zene, ugyanannyi benne a nosztalgia, mint az önirónia – ha van benne visszavágyódás valahova, akkor az a posztmodern bonyolultságok előtti kor. Erről tanúskodik Cseh Lili pontos, Banga Ferenc modorában készült borítógrafikájának választása is: nem kell ide hősködés, jól akarjuk magunkat érezni, és ehhez pont a megfelelő hangszer akadt a kezünkbe. Gyafiék hozzáállásának hitelességét az ízlés, a világképi koherencia adja – bombabiztos hangszeres tudásra és zenei műveltségre alapozva. Nem népszerűsködnek: népszerűek.

 

Sárik Péter Trió: Lucky Dog, Hunnia Records, 2016; Gyárfás István Trió: Cartoon Jazz, szerzői kiadás, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.