Magyar Narancs: Emlékszel, hogy mikor hallottad először Prince zenéjét?
Morris Hayes: 78-ban vagy 79-ben anyámmal néztük a tévét, és ő az American Bandstand című műsorban szerepelt. Nagyon tetszett, amit csinált, anyám viszont azt mondta: „Ez a srác úgy viselkedik, mint az ördög!” Őrültnek tartotta. Ezt később el is meséltem Prince-nek. Nem zavarta, hogy anyám az ördöghöz hasonlította, mert hát tudta, hogy az előadásmódja a 70-es évek végén még elég radikálisnak számított. Máshogy is nézett ki akkor még, majdnem meztelenül mutatkozott a színpadon. Szerette feszegetni a határokat.
MN: És milyen volt először találkozni vele?
MH: Nagyszerű! Az American Bandstand után egy időre szem elől tévesztettem. Már befutott sztár volt, amikor egy minneapolisi klubban a közelébe férkőztem, de a testőre szó szerint ellökött mellőle. Szóval a legelső találkozás kicsit furára sikeredett, de aztán mégis mi lettünk a házi zenekara. Ez úgy jött össze, hogy jóban voltunk az akkori basszusgitárosával, Mark Brownnal, és tulajdonképpen ő hozott minket össze vele.
MN: Könnyű volt dolgozni vele?
MH: Sokszínű. Mint mindenkinek, neki is voltak jó és rossz napjai, és az ő hangulata alapvetően meghatározta a környezetében lévő emberek hangulatát. Ha bal lábbal kelt fel, az másokra is átragadt. Összességében persze nagyszerű volt vele a közös munka, de azért nem volt egyszerű. Perfekcionista volt, és mindenkitől a maximumot várta el. Úgyhogy ha keményen dolgoztál, nem nagyon kerültél vele konfliktusba.
MN: A New Power Generation nem csak Prince kísérőzenekara volt – csináltatok három saját lemezt is. Most, hogy ismét turnéztok, elképzelhető, hogy befejezitek az annak idején félbehagyott negyediket?
MH: Simán! Sőt, amint lesz rá lehetőségünk, szeretnénk új dalokat írni. Mostanában költözöm vissza Minneapolisba Los Angelesből, és egy új stúdió felállításán ügyködök, ahol végre nekiláthatunk az új lemeznek. A zenekarból többünknek van produceri gyakorlata, szóval ezzel a részével biztosan nem lehet gond. Már alig várom, hogy egyesítsük erőinket a stúdióban.
MN: Hogyan állítjátok össze a koncertprogramot?
MH: Nem könnyű a helyzet, mert rengeteg zene készült, ráadásul most nem csak a közös dalokat játsszuk. Hatalmas diszkográfiáról, négy évtizedes munkásságról beszélünk, amiben ott vannak azok az anyagok is, amiket Prince a Revolution nevű, nyolcvanas évekbeli kísérőzenekarával készített. Meg persze azok a kilencvenes évekbeli cuccok, amiket abban a korszakában csinált, amikor „nem volt neve”. (Prince egy ideig egy grafikai szimbólumot használt neve helyet – a szerk.) Persze a tagok közül mindenkinek más az ízlése, viszont a hangsúly a zenekaron van, vagy még inkább a nézőkön. Igyekszünk belőni, hogy mi az, amit hallani akarnak, de azért nem csak a legismertebb slágereket játsszuk, és néha becsúsznak obskúrusabb darabok is.
MN: Kinek a kezdeményezésére indultatok újra turnézni?
MH: Ez a turné elsősorban Prince halála miatt jött létre. Nagy veszteség, hogy nincs közöttünk, hatalmas űr keletkezett utána. Sokan szeretnék hallani a dalait élőben, rengeteg rajongója volt. Elképesztően emlékezetes koncerteket adott, akár velünk, akár a Revolutionnel, akár másokkal lépett fel. Mi nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk a létező legjobban felidézni ezeknek a koncerteknek a hangulatát. A rajongók részéről igény van ezekre a koncertekre, mi meg szeretnénk leróni a tiszteletünket. Rendkívül sajnálatos, hogy ilyesminek az apropóján játszunk újra együtt. Van olyan tagunk, akivel én személy szerint húsz éve nem zenéltem együtt. Nagy öröm, hogy ismét egy színpadon állunk, az viszont nagyon elszomorít, hogy ehhez kellett a szomorú előzmény is.
MN: Mennyiben volt más Prince-szel dolgozni a saját lemezein, illetve azokon a New Power Generation-albumokon, amelyeken csak vendég volt?
MH: Ha az ő lemezein dolgoztunk, akkor mindig konkrét elképzelései voltak arról, hogy mit akar, nekünk pedig részletesen elmagyarázta, hogy mit vár tőlünk. Megírta a dalokat, mi meg általában élőben feljátszottuk őket a stúdióban. Viszont az NPG-lemezek többnyire úgy jöttek létre, hogy jammeltünk a stúdióban, és ebből születtek a dalok. Persze ekkor is ő volt a vezér, remekül irányította a zenekart. Egy napon akár nyolc dalt is felvettünk – imádtam az egészet, bár néha félelmetesnek tűnt a dolog, hogy olyan sokat játszunk. Különösen izgalmas volt, hogy soha nem lehetett tudni, hová lyukadunk ki a végén.
MN: Vannak kiadatlan Prince & The New Power Generation-dalok?
MH: Elég sok cucc hever a páncélszekrényben. Minden egyes lemez során sokkal több anyagot rögzítettünk, mint amennyi végül megjelent. Prince nem akart kiadni mindent, és ami kevésbé tetszett neki, azt elrakta a fiókba. Ezek közül jó pár dolog már kiszivárgott a netre, de bizton állíthatom, hogy ezeken kívül is rengeteg olyan zene van, amit senki sem hallott. Remélem, hogy ezek valamikor meg is fognak jelenni, őszintén szólva nem is értem, hogy miért maradt egy csomó minden elzárva a közönség elől. Soha nem beszéltem vele erről, leszámítva egy alkalmat, amikor azt mondta, hogy a kiadatlan dalokat a gyerekeinek szánja. Mint tudjuk, sajnos nem lettek gyerekei, talán ezért is maradtak a páncélszekrényben ezek a dalok. Azt megértem, hogy nem adott ki félkész dolgokat, viszont itt olyan zenékről beszélünk, amik teljesen befejezettek, a keverésük is megtörtént.
MN: Van olyan koncert, amelyikre különösen szívesen emlékszel vissza?
MH: Persze, rengeteg ilyen van, de a 2007-es a Super Bowl volt a legemlékezetesebb, az a rövid koncert tele volt hatalmas pillanatokkal, ráadásul a Purple Rain közben igazi eső esett.
