Noha első fénykoruk után a kilencvenes évek közepén egyszer szétszéledtek, de jó másfél évtizede ismét visszaálltak az üzemszerű működésre. S mivel a fennállása alatt oly sok előadót inspiráló zenekar (elég csak Trent Reznort és a Crystal Castlest említeni) élőben is bitang erős, magától értetődő volt kihasználni, hogy az idén Európában is megismétlik két évvel ezelőtti, Down the SocioPath too című tengerentúli turnéjukat.
A koncert óriási csúszással kezdődött. A zenekar egyik kamionja lerobbant, ezért az előzenekarnak (az amúgy egészen ígéretes pszichedelikus/kraut folyamatzenét játszó finn K-X-P-nek) rendhagyó módon egy kisebb teremben kellett lenyomnia a programját. De csúszhatott akármennyit a Skinny Puppy, kezdhettek akár éjfélkor is, nem okoztak csalódást. A vokalista Nivek Ogre erősen leevett speciális kezeslábasban, változatos maszkokban dülöngélve, esetenként rohamsisakkal a fején igazolta, hogy performance-ban is nagyon erős. Különösen akkor, ha előrejön a közönségnek többnyire háttal ügyködő, idétlen bika- vagy balrogmaszkot viselő cEvin Key is, hogy sajátos vizuális duettet prezentáljanak. Az állandó tagok közül Mark Walk decensen ügyködött a hegynyi magas vasak mögött, de a turné vendégzenészeire, az extravagáns frizurájú Matthew Setzer gitárosra és a dobos/mindenes Justin Bennettre sem lehetett panasz. Ogre kellemesen torzított kántálása a helyi adottságok miatt legfeljebb erős közepesnek minősíthető általános hangzásból is perfektül kihallatszott, így a folyamatos gondolatfolyam minden szavát érteni lehetett. A vaskos szettlistából nekem ugyan hiányzott pár számomra kedves klasszikus (mindenekelőtt a Testure az 1988-as VIVIsectVI albumról), de ezt leszámítva szinte hibátlan válogatást kaptunk a Skinny Puppy első 10 évéből. Ezzel szemben a 2003-as újraalakulás után kiadott négy albumról összesen egy számot (Village) toltak, ami persze a mostani turné összegző-visszaemlékező jellegéből is adódhatott.
Az biztos, hogy a hangzás ugyanolyan pusztító, roncsoló, a dobok olyan fémesek, az előadás pontosan olyan drámai volt, mint régen. És rendben voltak azok a melankolikusan sötét szintiwave melódiák is, amelyek az ipari varacskolás mögül bontakoztak ki: nem véletlenül zárta a fő blokkot az időtlenül szép Assimilate, és lett a ráadás fináléja a Candle című ipari metál ballada.
Dürer Kert, június 5.
