Magyar Narancs: Szerepelt a bakancslistádon, hogy egyszer eljuss az Abbey Roadra?
Ligeti Gyuri: Amikor Londonban éltünk a The Puzzle nevű zenekarunkkal, szóba került, hogy ott vegyünk fel egy számot, de iszonyú drága lett volna, ezer font egy óra, és erre nem volt pénzünk. Most Szabó Balázs Zalán barátom hívott meg, aki elvégezte a stúdió hangmérnöki képzését, és annyira tehetségesnek tartották, hogy állást ajánlottak neki. Jelenleg a referenciamunkáit gyűjti, így a szabad idősávokban ingyen felvehettük a Kegyetlen csodák idejét.
MN: Más lett a lemez attól, hogy az Abbey Roadon készült?
LGY: Nem igazán. Ez egy triólemez, amin minden hangszeren én játszom. A hangszerelésben nincsenek nagy megfejtések, mert a cizelláltan felépített első szólólemez, a Return to Alexandria után ezzel inkább oda akartam csapni. Az viszont nagyon inspirált, hogy olyan mikrofonba énekelhettem, amit legutóbb Nick Cave használt, és rajta volt még Bowie rúzsfoltja is. Ha az ember azzal a mikrofonnal rögzíti a basszusgitárt, amit a Beatles a Sgt. Pepperen az akusztikusgitár- meg a dobfelvételhez használt, akkor összekapja magát, hogy felnőjön a hely szelleméhez.
MN: Paul McCartney is tavaly ősszel vette fel ott az új lemezét, az Egypt Stationt. Összefutottatok?
LGY: Nem, de a recepciós egyszer ránk telefonált, hogy játsszunk halkabban, mert így nem tudják felvenni az akusztikus gitárt a felettünk lévő stúdióban. Azt akartam, hogy úgy szólaljon meg a gitárom, mint Hendrixé, és ehhez meg kellett tolni az erősítőt. Nem halkíthattam le, mert akkor olyan lesz, mint Eric Claptoné. Viccelődtünk, hogy nyugodtan ráírhatják a lemezre, hogy „Gitáratmoszféra: Ligeti Gyuri”, de végül szünetet tartottunk McCartney kedvéért.
MN: A Puzzle-lal mennyire jött be a számításotok Angliában?
LGY: Nem igazán, mert akkor már világhírűek lennénk. Amikor kiköltöztünk 2004-ben, nem akartuk ennél alább adni. Csináltunk kint egy lemezt, játszottunk előzenekarként a Kula Shaker visszatérő koncertjén, meg egyszer a The Charlatans előtt, szóval elértünk nagy mérföldköveket. De sok apróság miatt végül nem jött össze az igazi áttörés. Itthon a Universallal volt szerződésünk, és rajtuk keresztül eljutottunk Andrew Loog Oldhamhez, a Rolling Stones egykori menedzseréhez, akinek annyira tetszett a zenénk, hogy kiadta volna a Universal közreműködésével Angliában. A magyar kiadó ezt visszautasította, inkább ötmillió forintot kért értünk, így nem lett belőle semmi. Aztán Alan McGee, az Oasis menedzsere felfigyelt a You’re So Cruel című számunkra. Rendszeresen szervezett nekünk koncerteket, és a menedzserünknek felajánlotta, hogy a Puzzle mellett vigye Liam Gallagher feleségének, Nicole Appletonnak a lányzenekarát, az All
Saintset, de Urbán Dani nem vállalta. Pedig cserébe McGee szerződtetett volna minket a saját kiadójához, a Creation Recordshoz.
MN: Miért nem vállalta?
LGY: Ügyvédi vizsgája volt itthon. Valószínűleg nem merte bevállalni, mert még nagyon fiatal volt, 23 éves. A harmadik nagy lehetőség, amit elszalasztottunk, a The Charlatans európai turnéja volt, amire ingyen mehettünk volna előzenekarként, de a londoni fizetésből nem tudtuk összeszedni a pénzt az autóbérlésre, a benzin- és szállásköltségre. Addigra leszerződtünk egy kis kiadóhoz, de ők csak az albumkiadást tudták megfinanszírozni, és a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért, a PANKKK keretéből sem kaptunk támogatást.
MN: Mi hiányzott a kinti áttöréshez?
LGY: Állítólag az, hogy nem vagyunk angolok. Ott a frontembernek angolnak kell lennie, különben egy szintnél nem tud feljebb jutni a zenekar. McGee, aki zenei újságíróként is dolgozott, azt írta rólunk a Guardianben, hogy már rég világsztárok lennénk, ha nem ennyire sznob az angol zeneipar. A koncertszervező ügynökségek páros lábbal rúgtak ki, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. A Radiohead menedzsere mondogatta, hogy Amerikába kéne mennünk, ott imádnák a zenénket és azonnal kiadnák, még segítene is. Itthon mindig az Oasist emlegették a Puzzle kapcsán, de Angliában mi voltunk „a bluesos indie rockzenekar”.
MN: És miért nem mentetek?
LGY: Engem soha nem vonzott Amerika. A felületesség csimborasszójának tűnik számomra. És hát turnézni ott sem lett volna pénzünk. Végül 2010-ben visszaköltöztünk Magyarországra. Akkor már évek óta rágta a fülem Zságer Balázs, hogy jöjjek haza, mert én énekeltem a Žagar lemezein, és itthon nagyon ment a Wings of Love. A közönség várta az énekes számokat a koncerteken, és ciki volt, hogy nem játsszák.
MN: Nem élted meg kudarcként a hazaköltözést?
LGY: Nem. Úgy látszik, ez volt a sorsunk. Csak az fájt, hogy amikor Alan McGee elköltözött Los Angelesbe, és eladta a kiadóját a Sonynak, egyik pillanatról a másikra ejtett minket. Urbán Dani is kiszállt, és egyszerűen nem tudtunk másik menedzsert találni a helyére. Nehéz volt rászánni magam, hogy hazajöjjünk, de az utána következő három év maga volt a csoda. Életemben először meg tudtam élni a zenélésből. Angliában sokat koncerteztünk, de az egész zenekar 50 fontot kapott egy fellépésért. És még ez is nagy szó volt, mert a kevésbé ismert zenekaroknak semmit sem fizettek. Itthon viszont több ezer embernek játszottunk a Žagarral, és nem kellett mellette melóznom.
A Puzzle-lal csináltunk még egy lemezt Magyarországon, a Hazatérést, de nem tudtuk kiadatni, pedig szerintem a legjobb albumunk lett. Itthon senki sem ismerte már a zenekart, elölről kezdeni pedig nem akartuk, úgyhogy a Puzzle feloszlott. Az indie-korszak lecsengett, és akkor jött a We Are Rockstars.
MN: Amivel váltottál egy elektronikus,
dancerockos stílusra.
LGY: Oda engem csak bevettek énekelni, én pedig alkalmazkodtam. Nem áll tőlem távol ez a vonal, de már 16 éves korom óta azt a zenét akartam játszani, amit a Kegyetlen csodák idején. A We Are Rockstars és a Puzzle egy trend részei voltak, ez viszont időtlen zene. Prince és Hendrix stílusát viszi tovább.
MN: Ez is illeszkedik egy trendbe, hiszen a 60-as évek rockzenéje most divatos.
LGY: Magyarországon igen, de külföldön a Wolfmotherrel lecsengett ez a retró rock trend. Én egyébként sem érzem úgy, hogy retró zenét játszanék. Ez inkább Prince kései, 3rdeyegirlös korszakára hajaz. A Return to Alexandria olyan cizellált zene volt, amit nem lehetett továbbgondolni, úgyhogy a Kegyetlen csodák idején vissza akartam metszeni, így lett ez egy nyersebb triólemez. Balázs is visszanyeste a Žagar zenéjét, csak ő a minimáltechnó felé ment el a készülő lemezen. Ahhoz már nem tudtam mit hozzátenni, ezért kiszálltam a Žagarból, de a lányokkal, Lahucsky Krisztina basszusgitárossal és Mikolai Petra dobossal a saját zenémet játszhatom.
MN: És a We Are Rockstars?
LGY: Az megszűnt, pedig sokkal többre volt hivatott. Hirtelen lett három listavezető slágerünk a Petőfi rádión, és elkényelmesedtünk. Nem tudtuk kihasználni a lehetőségeket, és átgondoltan felépíteni a zenekart. A menedzsereket mindig elüldöztük, mert nem értettünk egyet: volt, aki a semmit sem fizető koncerteket is bevállalta volna, de nekem akkor már gyerekem volt, és húszéves zenei múlttal nem akartam nulláról kezdeni egy zenekart. Most szívesen megteszem, mert a saját zenémet játszom.
MN: Közben pedig az ország egyik legkeresettebb hangmérnöke lettél.
LGY: Pár éve felhívott Poniklo Imre, mivel az Amber Smith lemezét ugyanaz a George Schilling keverte, mint aki a mi angliai lemezünket. Megkért, hogy keverjem meg az egyik számot olyanra, mint George a többit, mert nem volt rá pénze, hogy az egész lemezt vele kevertesse. Én jegyeztem hangmérnökként a Puzzle és a We Are Rockstars lemezeit is, és amikor jól sikerült az Amber Smith dala, híre ment, milyen „angolosan” szólnak a keveréseim. Utána jöttek sorban a megkeresések: a Carbovaris, a Blahalouisiana. Legutóbb Will Smith új raplemezének voltam a hangmérnöke és koproducere, amit Budapesten vett fel, amíg az új filmjét forgatta. De erről nem mondhatok többet a megjelenés előtt. Köt a titoktartási szerződés.
