Vén kecske is megnyalja a sót, és az a legnagyobb show! Ha kijön a lépés, nincs nagyobb tanár a veterán rockernél. Kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom, de ha már eljöttetek, megmutatom, mi a lényeg. A Dictators, Paul Westerberg, a Radio Birdman vagy a Cheap Trick is megmutatta. Egy-egy vérbő késői lemezzel mind bebizonyították, hogy a lemenő Napnak is van ereje. Nyár elején a dB's villantott nagyot huszonöt év után egy mámorító gitárpopalbummal. Légies könnyedséggel megfogalmazott powerpopdalok illatos csokrával, aminek csak használt a klimaxos nyugalmat sugárzó megszólalás. Minek a kamaszos hiszti és nyafogás! A semleges AOR-hangzás egyetlen célt szolgált: a harmóniák maradéktalan érvényesülését. És most itt a Redd Kross. Ők tizenöt évet hagytak ki, és a klasszikus Neurotica album felállásával tértek vissza, hogy tíz tökéletesre csiszolt rock and roll himnusszal örvendeztessék meg a világot.
A főkolompos McDonald fivérek a késői multikiadós lemezek csillivilli hangzását a Neurotica idegbeteg dalszerzői frissességével keltik életre. A látszólag az "MC5-gitárok Cheap Trick-refrénnel" egyenrecept szerint készült számok valójában magukban rejtik a teljes rocktörténelmet. De nehogy valami retrós butaságra gondolj! A Redd Kross mindig önmagát adta, az ötvenes-hatvanas évek szennykultúrájának örökösei ők, igazi rock and roll bohócok, akik lekésték a punkot, megelőzték a grunge-ot, sohasem voltak aktuálisak. Ezért érvényes ma is, amit csinálnak. Mintha egy Redd Kross nevű idegen bolygóról tudósítanának, ahol fekete-fehér horrorfilmek szörnyei ücsörögnek a csehókban, hangjegyek a bankjegyek, és rágógumiból van a kerítés. Nekünk itt befellegzett, de a Researching the Blues fél órára elfeledteti közelgő végzetünket. Ahogy egy régi lemezük címe mondja: 2500 Redd Kross-rajongó nem tévedhet.
Merge, 2012
