Zene

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.

Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.

Nagyon szívesen elmondtam volna: az utóbbi két-három évben messze Rokia Traore volt a legüdvözítőbb afrikai felfedezettem. De nem kérdezte senki. Így hát nem kis aggodalommal indultam bécsi lemezbemutatójára: akkor most megeshet, hogy csak magamnak írok róla?

Ismeretes, hogy Patti Smith hosszas, gyakorlatilag tizenhét éven át tartó elvonulását követő újbóli nagyvilág elé lépését miféle tragédiák katalizálták a kilencvenes évek közepén: elvesztette a testvérét, Toddot és a férjét, az Ex-MC5-os Fred "Sonic" Smitht, s búcsúznia kellett barátaitól, Allen Ginsbergtől és William Burroughstól is. Ebből a megrázkódtatásból született az 1996-os Gone Again, majd rá egy évre a Peace and Noise lemez, és ez vezetett ahhoz is, hogy Patti újból turnézni kezdjen, nem utolsósorban azon célból, hogy emlékeztessen: történjék bármi, élni és folytatni kell.

Az már biztos, hogy az idei év sem telik eseménytelenül a jó öreg Lou Reed számára. Cirka négy évtized alatt felhalmozott lírai munkásságát még tavaly rendezte kötetbe, s ez a kiadvány idén februárban napvilágot is látott a világ szerencsésebb pontjain Pass Thru Fire: The Collected Lyrics címen; aztán ott van a Robert Wilson színházi rendezővel (kivel is volt már egy közös ügye anno, mégpedig a Time Rocker-projekt) összehozott, Edgar Allen Poe írásain alapuló színdarab, a játékos című Poe-try - a hamburgi Thalia színházban március folyamán sikerrel debütált és jelenleg is műsoron levő darab forgatókönyvét és zenéjét Reed egymaga hozta össze. S végül a nyár folyamán vár még rá egy, ez idáig publikálatlan fotóiból összeállított kiállítás megnyitása Franciaországban, persze az aktuális turné mellett, amely koncertkörút során úgy fest, megfordul majd nálunk, a Sziget nagyszínpadán is. Ha pedig turné, akkor új lemez. S valóban, az Ecstasyra keresztelt korong néhány hete már a lemezboltok polcain terpeszkedik.

Abban, hogy Franciaország a világzene egyik legtöbbet emlegetett szinonimájává válhatott, jelentős szerepük volt (és van) az ott működő afrikaiaknak. De most úgy fest, egyre többet kell beszélni egy kiköpött francia társaságról is.

Miközben a World Circuit kiadó kubai Buena Vista... sorozata megvalósította a 70-80 éves Ibrahim Ferrer és Rubén González, Eliades Ochoa és Compay Segundo ifjúkori álmait, a világ(zene) figyelme újra a partvonalra került, puritán folkos stílusok felé fordult. Ez jó, de természetesen nem kell, hogy azt jelentse: a harsányabb, táncosabb salsa már kevésbé játszik.

Bár a programok spirálisan épültek fel, és úgy tűnt, hogy a végén majd nem bír magával és robban a kultúrbomba, mert Tereskova- meg Rambo Amadeus- és Korai Öröm-koncert várható, mégsem haladta meg a fesztivál vendégeinek száma a napi háromszázat. Az utolsó napon, szombaton sem, pedig még kerthelyiség is van. De ez messze nem tragédia. Miért is kéne egymás lábát taposva rekordot dönteni? Jöjjön csak az, akit igazán érdekel, és ne izzadjon össze az egyébként szofisztikált közönség, mint egy populáris, lucskos Lajkó Félixen, és ne dobálja egymást üres leveskonzervekkel, mint a Tabán-bulikon. Az más kérdés, hogy a rendezők pénztárcája hogyan érzi meg ezt a dolgot, meg a művészeké, de azt hiszem, itt többnyire olyan emberek nyújtottak jó teljesítményt, akiket eddig sem kényeztetett el a tőke.