Zene

Már vagy egy éve, hogy utoljára jártam a szent falak között, de itt minden megbízhatóan ugyanaz. A mennyezet szecessziós levéldíszítése pazar, Virág úr változatlanul ott ül a bal oldali sorokban, a sorok pedig szűkek, nem tudom keresztbe tenni a lábam. A műsor viszont kissé eltért a megszokott klasszikustól. Egy általában szórakoztatóipari egységekben játszó, nagy törzsrajongó táborral rendelkező jazz-zenekar ünnepelt, harmincas évekbeli New Orleans-i, valamint század eleji magyar filmszvinget játszva és bendzsóval szentségtelenítve meg az öreg termet. Mindezt telt ház előtt. A bendzsót magam sem kedvelem túlságosan, de a szordínós trombitavirtuóz Bényei Tamás és zenekara, különös tekintettel a basszusszekcióra és az ütősre, aki még mosófán is reszelt egyet, belopta magát a szívembe. Teljesen úgy éreztem magam, mint ha egy elit kaszárnyában lennék a II. világháború kezdetén, és zenével meg vadkacsákkal ünnepelnénk a berepülőpilótákat. A zenekari tagok habitusa is a boldog békeévek végére emlékeztetett, de ugyanakkor megvolt az a fílingje, hogy az efféle zenére át lehet szvingelni bármilyen háborút. Bényei szabályos kiselőadásokat tartott a számok között, elmesélve az 1985-ben történetesen pont egy laktanyában megalakult zenekara történetét, de voltak viccek is, sűrűn felidézték Joe Murányit, Duke Ellingtont és azt a korszakukat, amikor karhatalom vitte el őket utcazenélésért az 1989/III. sz. rendelet értelmében. A számok és a szólók közötti hatalmas ovációkból kiderült, hogy Siófoktól Dunakesziig jelen van a család, a szponzorok és a rajongók egyaránt. Minden egykori tagjukat, kit Párizsból, kit újabb gyümölcsöző hivatása mellől, meghívtak jammelni egy-egy szám erejéig. Még az egykori zenetanár, Apáti János is lenyomott valami tapsoltatós örökzöldet a Zeneakadémia komor zongoráján.

Miről ismerjük föl a bolondot a moziban? Melyiket? A nézőtérire talán még visszatérünk, bár szándékaink szerint adni fogja magát önként és dalolva. A vászonbolondra hajtunk előbb. Állig van gombolva az inge, és megverik az utcán. Rossz véget ér. Alkotó szereti nagyon, mert alkotó már akkor korrekt volt politikailag, mikor még fel sem találták e nemes érzeményt. A bolondot a rosszak nevezik bolondnak, a jók enyhén retardáltnak hívják, ha nem tudnak kitérni, de jobban szeretik körülírni, olyan, mintha tizenöt éves lenne, pedig már harminc. A bolond olyan, mint a kutya, a gyerek meg a fóka, jobb emberek közt pofátlanság belekötni. Egyszerűn muszáj vele azonosulni. Rosszabb népek zsarolásnak hívják az ilyesmit. Itt egy bolond, erre varrjál gombot, köcsög, ha nem tetszik, szégyelld magad. Kivel is azonosulnék szívesebben, mint a bolonddal, bolondulok érte. Melyikért? Melyikért a vászonbolondok közül? Fene tudja, tán azért, akin lehet nevetni. Most tessenek megkapaszkodni, akit ki lehet röhögni, szentségtörés, nemdebár. Sorry, álszentséggel tele a sifonér, meg tolerenciával is. Szomorú bolondokért szorongni, alaposabb odafigyelés után semmivel sem különb (és szórakoztatóbb), mint szomorú bolondokkal szorongni egy szűk szardíniásdobozban, ott van ám csak nagy szükség az eldobható empátiára, nem bír az messze esni ugyanis.

Alejandro Amenabar hősei egytől egyig fiatalok, és szörnyű dolgok történnek velük. Ismerős, persze, de a spanyol egyetemista eddigi két filmje ettől eltekintve semmiféle átfedést sem mutat a szappanopera-sztárokkal forgatott, elpusztíthatatlan tinihorror-szériákkal. Alapötletein viszont kedvvel kap a középszer is, hogy melyik filmek születtek így, némi tartalomismertetés után nem nehéz kitalálni. A Nyisd ki a szemed!-ben a technikai háttér jó érzékkel nincs túlmagyarázva, ezért hát nem is éri meg belekötni. Árulnak benne egy szolgáltatást, méghozzá főműsoridőben, melynek lényege, hogy a kliens élete egy tetszőleges ponton új irányt vesz, jó esetben a vágyai szerint valót. Mint álom, nyilván, és meg kell halni hozzá. Cesar egyik nap még gazdag, fiatal, gátlástalan és szerelmes, a következő pillanatban egyik megunt szeretője egy betonfalnak hajtja a kocsit, amiben ülnek. A nő meghal, Cesar arcából formátlan massza lesz, örökre. Mi lett volna, ha? Megtudjuk. Történetünk innentől megbízhatatlan időközönként jelentkezik az újabb és újabb lehetőségekkel, csak a Halloween-maszkot öltött fiút kérdezgető börtönpszichológus nem tágít belőle. Ennek megfelelően az időrend nagyrészt darabokban hever, és az effajta agymeresztőnek szánt filmek legjobb hagyományai szerint, ahogy az idő előrehaladtával összeáll pár dolog, továbbiak esnek szét. A végén aztán egyben kapjuk a magyarázatot, mintegy mellékelve az egyéni értelmezés lehetőségét is.

Az alábbi lemezekben a CD-korong félreérthetetlen alakján kívül akad még közös vonás. Szerzőiket nemcsak a rebellis szövegek rokonítják, de a rejtvényszerű címadás is.

Láttam egy amerikai filmet vasárnap este a gagyitévén (RTL Klub), a műsorújság thrillerként aposztrofálta, tévedésből nyilván, volt már ilyen, felénk az élet szemhunyások szemtelen szériája, ebből alapíthatnánk továbbképzést, bár máshol bizonyára csak pislogásnak, biluxolásnak, tikkelésnek nevezik az ilyesmit, és el se hinnék, hogy életprogram is lehet. De legyen nekik thriller, én sem tudom, mit jelent az, csakhogy a történet sokkal régebbre nyúlik vissza.

A szóban forgó alkotás remek példa arra, hogyan lehet címadás által előítéleteket támasztani egy jó filmmel szemben. Soha többet nem hinni a fülnek. Nem a fordítók leleményességét dicséri, hogy beültem megnézni mégis, ahogy az sem, hogy a kritikus jelenetben, ahol Maclaine haldoklik, és az ő hűséges expatikus rablótársa kanállal erőlteti bele a gyógyszert come on, come on felszólításokkal, a feliraton, illetve aliraton, a menjünk, menjünk szavak jelennek meg. Persze ez csupán töredéke a rafinált, építőmunkás-angolból való fordítás szépségeinek.

Hogy mi köze van a ´67-es Gerillák együttes elvibb és következetesebb kádárizmust sürgető dalainak a ´76-os Orfeo visszafelé nézve szintén nem aggálymentes, de legalább öntörvényű, poszt-68-as forradalmiságához, továbbá mindezeknek esetlegesen átvett amerikai protest songokhoz és a Bella Ciao olasz partizándalhoz, arra még csak-csak van válasz. Mindegyikben van egy adag - kisebb vagy nagyobb -, igazságtalanságot, elnyomást, ha mást nem, hát hazugságokat ostorozó baloldaliság. De hogy ennek mi a köze a KISZ-hez, erre még csak gondolni is nehéz visszamenőleges harag nélkül. A KISZ a pártállam csápja volt, később meg, ereje fogytán, a sunyi összekacsintás szaros ragacsa.

kínos, jeleznem kell: ha az alábbi lemezek nem tűnnek kellőképp vonzónak, az csupán az én hibám.

Igen, itt van a második rész, amit pofátlanul második részként forgalmaznak, ráadásul moziban, pedig erről a filmről a jobb videotékákban még beszélni is illetlenség lenne. Merthogy az Alkonyattól pirkadatig 2. egyértelműen B szériás horror, és készítői kísérletet sem tettek arra, hogy ennél mívesebb alkotást hozzanak létre, illetve valahol mégiscsak próbálkoztak vele, de bárcsak ne tették volna.

2000. április 1-jén a berlini Columbia-Hallében ünnepelte huszadik születésnapját az Einstürzende Neubauten. A háromórás koncerten barátok a világ minden tájáról és persze a leghűségesebb fizető rajongók: egy nemzedék mégiscsak a Neubautennel fedezte fel a világot.

"Testem nem mozdul, de repülök érzem, félek tőled, akarlak vagy mégsem." Ezt a sort az Irgalmatlan Nővérek zenekar tagjai énekelték enervált hangon nyolcvan-akárhányban, de ilyen és még ennél sokkal kevésbé izgalmas szövegekkel futott le a kilencvenes évek közepére a rövid élettartamú magyar dark zenei időszak. A hegyes orrú, csatos csizmás, kalózmentés, zsabós, félrenyírt hajú, elégikus jelenségre, ami Joy Divisontól Nick Cave-en át a Depeche Mode-ig kapta az ihletkúrákat, különösen a Fekete Lyuk közönsége volt érzékeny. Ott léptek fel a műfaj olyan jelentős és akkor legnépszerűbb képviselői, mint a Mátyás-Jerabek-féle Fuck Off System, akik Nostradamus pontosságával előre megénekelték, hogy eltűnünk majd a semmiben, vagy a gótikus rockot játszó, önmarcangoló Hold.

Odessa Klezmer Band: Izsák száraz fája.

Nézőpontok/Pozíciók: A közép-európai képzőművészet utolsó ötven évének története - Ludwig Múzeum

Abból a finoman szólva is megalapozottnak tűnő feltételezésből vagyunk kénytelenek kiindulni, hogy alkotói ez opust nem kimondottan magyarországi fogyasztásra szánták. Persze az is nyilvánvaló - élőerőben és vizuális háttérben realizálódott szembeszökő jelenlétünkből kifolyólag -, hogy látását megúszni eleve kevéske reménnyel kecsegtetett. Mindezzel együtt bajosan lenne elvárható, hogy ne csípőre tett szemmel üljünk be a moziba, mondván: na zenélj nekem, te film, mi merre hány méter Pesten.