Zene

Táncszínház +: Planetáris frizbi (Les Solos 1978-1998 - Compagnie Marie Chouinard)

A jövő évezred nyugati színházi áramlatai márpedig a fizikalitás irányába mutatnak, meg az új-szakrális nyelvezet-föderációk fölöttisége felé. Bécsben az ImPulze Fesztiválon augusztus 15-ig ezeknek az irányzatoknak a mesterei lépnek fel: a hivatalos táncszínházból száműzött Elizabeth Corbett, a nagy materializáló Wim Vandeykebus, aki ezúttal David Byrne zenéjét anyagiasítja, a térmágus Jorma Uotinen, melankolikus ismerősünk, Joseph Nadj, s nem utolsósorban az ősszel a Trafóba is ellátogató Marie Chouinard Társulat Kanadából. ´ket meg is néztük, mit hoznak majd nekünk.
  • -sisso -
  • 1999. július 29.

Film: Klánterápia (Csak egy kis pánik)

Pokoli vicces, de tényleg, amikor a klánvezér a pszichiáter vállára hajtja a fejét, és teli torokból zokog. Biztosan csak azért tűnik oltári nagy poénnak, mert a szorongásos sírógép maga Robert De Niro, akinek az alsó-bronxi akcentusáért, hibás fogsoráért, bibircsókjaiért és gyalázatos mimikájáért akkor is bemegy a néző a multigennybe, ha Harold Ramis vicces rendezéseiből (Golfőrültek, Idétlen időkig, Közös többszörös) egyébként már elege volna. Na jó, a viccek sem rosszak benne.
  • - sisso -
  • 1999. július 29.

Film: Határsértések

Ha nyár, akkor autósmozi. Még akkor is, ha ezt a tömegszórakoztató intézményt mára lemosták a színről a légkondicionált multiplexek. Viszont tartja magát az autósmozi-szerű választék: a forgalmazók valamiért meg vannak győződve arról, hogy nyáron elsózható a legsótlanabb vígjáték, elsüthető a legsületlenebb horror is. A fajsúlyosabb mozidarabokat meg hidegre teszik. Szerencsére a pesti művészmozik meg-megkavarják a bágyatag leget, idén nyáron még magyar filmeket is merészelnek vetíteni. És ami merőben szokatlan: kisjátékfilmek is szerepelnek a műsoron.
  • Bori Erzsébet
  • 1999. július 22.

Film: Nem hagy hidegen (Alisa Lebow-Cynthia Madansky: Treyf (Tréfli)

Egy New York-i zsidó leszbikus pár filmet készített megismerkedésük történetéről és közös életük egy-egy kitüntetett epizódjáról. Ez került a IV. magyar meleg és leszbikus fesztivál zsidó "blokkjába". Hogy milyen is zsidó leszbikusnak (vagy leszbikus zsidónak) lenni, nálunk még rejtetten is alig létező kérdés. Nem azért, mintha nem léteznének "alanyai", hanem mert egyfelől épp elég rágódnivalót ad a zsidó, illetve leszbikus identitás vagy identitásperspektíva önmagában is; másfelől ahhoz, hogy két eltérő természetű közösséghez való tartozás kölcsönhatása, konfliktusa, egymást erősítése vagy épp felforgatása egyáltalán téma lehessen (filmen és a valóságban), mindkettőt annyira intenzíven és tudatosan kell átélni, ahogyan azt a rendezők teszik.
  • Nussbaum Nusi
  • 1999. július 15.

Színház: A súlytalanság mindennapisága (A Decouflé cirkusz az Erkel Színházban)

Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.
  • Deutsch Andor
  • 1999. július 15.

Színház: Megcsúfolt kéjjel megcsókolt férj (Moliére: George Dandin - Kaposvár)

XVII. század, Franciaország. Jean-Baptiste Poquelin királyi kedvencként alkothat kénye szerint mint színész, író, rendező, társulatigazgató. Ez érthető, hiszen apja kárpitos volt, ő maga pedig jogot végzett, igaz, azt még nem Moliére néven. A franciák idejekorán untak rá a klasszicista drámákra, a szerző vígjátékai pedig még ma is aktuálisak és éppoly csipkelődők. Nem a társadalmi nyavalyákat ostorozza, annál inkább teszi ezt az egyedi génhibákkal. A köszvény és az álszent után most a balfasz került elő, méghozzá Kaposvárott.
  • - koren -
  • 1999. július 15.

Flamenco botoló (Balogh Kálmán és a Romano Kokalo: Gipsy Colours)

Aki először találkozik Balogh Kálmánnal, és a lemez füzetkéjéből tájékozódik, könnyen megszeppenhet: látható-e majd a fa az erdőtől? Hiszen életrajzi jegyzete, bármily szerény, nem hallgathatta el, hogy az utóbbi húsz évben játszott magyar (Ökrös, Muzsikás, Méta, Téka), délszláv (Zsarátnok), zsidó (Joel Rubin Klezmer Band) népzenét, rockot (Peter Ogi), világzenét (Sultan, Orient Express, Transglobal Underground), klasszikusokat (Budapesti Fesztiválzenekar, Brooklyni Filharmonikusok, Miami Filharmonikusok), s mielőtt megalakította a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandet, majd a Romano Kokalót, Andre Heller Magneten Gipsy Show-jának a zenei rendezője volt. Szóval jogos a két pont: akkor most milyen zenét is játszik Balogh Kálmán...?
  • 1999. július 15.

Világvége előtt (R.E.M. a Kisstadionban)

Kezdeném azzal, amit nem láttam. Lekéstem a magyar előzenekarokat (Heaven Street Seven, Üllői Úti Fa:k, vagy hogy is írják, mióta major label szerződtette őket). Viszont egészen eddig még olyan főszereplőt sem láttam, aki a színpadon megköszönte volna az előzenekaroknak, hogy emelték az ő fényét. Michael Stipe megtette ezt, amikor a koncert vége felé teljes névvel bemutatta az R.E.M.-turné kisegítő zenészeit, keresztnevükön, meg saját magukat, és külön köszönetet mondott mindhárom előzenekarnak, hogy itt játszottak az este. Erre aztán senki sem ösztökélhette, az ilyesmi vagy jön magától, vagy nem. Szerintem kifejezetten bírta a Heaven Street Seven nevét, meg az Üllőiét is, főleg ha valaki elmagyarázta neki a szépirodalmi, társadalmi és nyelvészeti vonatkozásokat. Nem ragoznám ezt sokáig, csak megjegyezném, hogy a köszönetnyilvánítás gesztusa a normalitását megőrző sztár képébe illik bele, amilyennek Michael Stipe-ot látom. Amihez az is hozzátartozik, hogy a koncert elején két mondattal leállította azt az ürgét, aki piros lézerpöttyel birizgálta őt, ami Amerikában sértésnek számít, meg különben is zavaró lehet munka közben.

Könyv: Pop, éhség, fölösleg (Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz)

Ki ne emlékezne a Magvető Gyorsuló idő című sorozatára, e tipikus szocialista termékre? Szinte újságpapíron, rosszul fűzve jelentek meg a piciny könyvek. Ám zsebre vághatók, metrón, vonaton is könynyedén olvashatók voltak, csupa vérfagylaló társadalomtudományi munka. Azóta nagyot változott a világ, a magyar könyvkiadókat is áthatotta a kapitalizmus. A/5-ös formátumban, a legminőségibb papíron, kemény fedéllel és kötésben jelennek meg a társ. tud. munkák. Isten tudja, miért. Amúgy nem is kapitalista metódus ez, mert a német, angol stb. könyvkiadók az ilyes köteteket még mindig úgy adják ki, ahogyan rég a Magvető is. Itt valaminő komolykodás zajlik, de semmi értelme sincsen. Hacsak nem az ára, forintban.
  • - szerbhorváth -
  • 1999. július 8.

Videó: Billy fogta fegyverét (Buffalo ´66)

Azt mondják, az első millió megszerzése kemény dió, főleg ha más vagyonát kell eltulajdonítania a vállalkozó szellemű embernek. Na de hogy ennyire, azért azt nem gondoltam volna.
  • K. R.
  • 1999. július 8.

Film: A fáraó digitális átka (A múmia)

Milyen lehet, ha hat hosszú börtönév után szabadulva, még egy jót pisálni sincs lehetőségünk sehol, ráadásul otthon vár a család, mégpedig bájos feleségünkkel együtt, ha már a börtön helyett házasságot és többéves külföldi kormánymegbízást hazudtunk? Nyomorult és feszítő érzés, az egyszer biztos, nem csoda, hogy Billy Brown is inkább visszakéreckedne a megszokott falak közé, de már nincs visszaút, menthetetlenül szabad lett. Így hát betér a belvárosi balett-tanfolyamra, és ha már ott van, könnyít mindkét problémáján - az egyiken a mellékhelyiségben, a másikon egy helyi táncosleány elrablásával.
  • Greff András
  • 1999. július 8.

Narancs-ásatás: Újra Lady Day (Billie Holiday; Best of 1937-1948)

A jó jazzben az a jó, hogy miközben gógyis, tehát szerkesztett zene, nem csak úgy túlél, szájrúl szájra, ősködbe veszve, mint a népzenék, azért mégis érzéki maradt, áttételmentes. Energikus közvetlenséggel göngyöli magába a hallgatóját, és már megy is vele, viszi bele a transzba. Rosszul tűri a kiszámítottan felhasználóbarát machinációkat, minőségét inkább megőrzi a hátoldalon megjelölt időponton is túl.
  • - kovácsy -
  • 1999. július 8.

Zulu nyelviskola (The Star and the Wiseman - The Best of Ladysmith Black Mambazo)

A közepén kezdem. Paul Simon 1986-ban megjelentetett egy Graceland című albumot, jórészt dél-afrikai közreműködőkkel. Ebből az albumból hétmillió felett ment el, s így az évtized egyik legsikeresebb lemeze lett; egyszersmind a dél-afrikai tradicionális és modern tánczenék is megmutatkozhattak, élen a Ladysmith Black Mambazóval. Más kérdés, hogy a politikai hozadéka pár hónapra beárnyékolta a sikersztorit.
  • m. l. t.
  • 1999. július 8.