Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.
