A newcastle-i énekesre a 2014-es szuperszuggesztív Nothing Importantje kapcsán figyelt fel a fura zenék iránt érdeklődő hallgatóság. Folkelőadóként szokták emlegetni, de sokkal többről van szó, ő maga azonban jobban szereti a rituális közösségi zene címkét. És valóban! Dawson nejlonhúros gitárra kifejlesztett technikáján alapuló zenéje egyszerre gyökerezik ősi mélységben, és közben olyan kortárs törekvésekkel is rokonítható, mint a freak folk vagy a zajzene.
Míg az előző lemez legismertebb száma, a The Vile Stuff egy katasztrofális iskolai kirándulásról regél, a mostani Peasant a kora középkori Berniciába kalauzol. Más előadó esetében alighanem én itt lapoznék, csakhogy Dawson ehhez a nehéz témához is megtalálta az adekvát nézőpontot. A lemez legtöbb száma a kor foglalkozásainak egy-egy fiktív képviselőjét teszi meg szócsőnek: a kurvától a kolduson át a tudósig és a katonáig. Ők mesélnek az életükről, közben persze előkerülnek más babonák és történetek is. Az egész pedig épp annak köszönhetően működik, hogy Dawson olyan időtlen zenész, hogy hiába énekel mai nyelven, tőle és az ősi primitív hangszernek ható zörgő gitárjától teljesen hitelesnek hat az egész. Aki nem hiszi, járjon utána, a rövid intró után érkező, epikus kórusba torkolló Ogre rögtön meg fogja győzni – annak ellenére, hogy a Peasant egészében azért a Nothing Important velőtrázó teljesítménye alatt van.
Weird World, 2017
