Magyar Narancs: Mónika, az 1996-os Ki mit tud? győzteseként tűntél fel tizenhat éves korodban. Tudtad már akkor, hogy énekesnő leszel?
Lakatos Mónika: Nem, egyáltalán. Az egy szinte véletlen esemény volt az életemben. Azt sem tudtam, hogy a Holdvilág Színház igazgatója benevezett rá minket. (Malgot István, az Orfeo együttes egyik alapítója a kilencvenes évek közepén a XVI. kerületi Világ moziban létrehozott egy színházi csoportot, melynek munkájába bevonta az ott élő cigány fiatalokat - a szerk.) Engem az unokatestvéreim hívtak abba a színházba, azzal, hogy lehet táncolni, énekelni, és alapíthatnánk egy zenekart is. Egyszer benéztünk a húgaimmal, és ott ragadtunk. Mi, gyerekek addig csak otthon, egymás között énekeltünk, a szüleink számára csak az első fellépésünkkor derült ki, hogy mivel foglalkozunk. Persze örültek neki. De ha nem jött volna Mazsi, akkor másképp alakult volna az életem, és valószínűleg nem beszélgetnénk itt.
MN: A Ki mit tud? után azt hihettük volna, hogy azonnal megindul a pályátok, de három évig hallani sem lehetett rólatok. Miért?
Rostás Mihály Mazsi: Megszületett a lányunk, és a nevelése meg a házvezetés lekötötte Mónit. Csak miután hároméves lett, akkor jutott arra idő, hogy a zenével is foglalkozzunk. Akkor keresett meg Guszti és Kovács Anti - akik épp kiléptek az Ando Dromból -, hogy beszállnánk-e az új zenekarukba. Az volt a Romano Drom. Két évig együttműködtünk, de mi mindig a saját zenénket szerettük volna játszani, úgyhogy hamarosan megalakítottuk a Romengót.
| ||
MN: Más irányba akartatok haladni, mint a Romano Drom?
Lakatos János Guszti: Én mást szerettem volna, mert az a latinos hangvétel, ami felé a Romano Drom megindult, távol esik attól a hagyományos, nagyecsedi oláh cigány zenétől, amiben jól érzem magam.
RMM: Számomra más ok is volt. A Romano Drom két rendkívül erős egyéniségre épült, Antira és az édesapjára, Gojmára. 'k annyira meghatározták a zenekar stílusát, hogy mellettük Móni nem tudott érdemben érvényesülni. Én pedig egy olyan zenekart akartam, amiben Móni hangja kerül előtérbe, a többiek pedig támasztékául szolgálnak. Úgy éreztem, hogy pont abban térhetünk el a többi zenekartól, ahogyan Móni énekel. Miközben arra törekedtünk, hogy minél egyszerűbb legyen a zenénk, és ne szakadjon el attól, amiben felnőttünk.
LM: Mi magunk is írtunk dalokat. De azokban is épp olyan fontos volt az, hogy honnan jöttünk, mint az, hogy merre haladunk. A hagyományunk és a mindennapi érzéseink így együtt, közösen tudták kifejezni, hogy milyenek vagyunk.
MN: Mi lehet az oka, hogy a hetvenes-nyolcvanas években induló roma zenekarok többsége nagyecsedi volt?
LJG: Én ott éltem tizenkét éves koromig. Az öregek társaságában és abban a fantasztikus hangulatban, ami a nagyapámékra is jellemző volt. Az egyik nagyapám jó táncos, a másik jó énekes volt. A nagyanyám is jól énekelt. Valami különleges légkör uralkodott ott, amit nagyon mélyre lehetett szívni. Abból táplálkozott a Nagyecsedi Fekete Szemek, a Kalyi Jag, a Romanyi Rota. De a magyar népzenének és néptáncnak is nagyon erős hagyománya volt. Én Nagyecseden láttam először verbunkot, még a tévé is közvetítette.
MN: Az kezdettől evidens volt, hogy a zenétekbe beszűrődjön a magyar népzene? Most akár a furulyára, akár a hegedűre gondolva.
RMM: Ezt a véletlen hozta. Beszűrődött Kovács Misi (a zenekar hegedűse - a szerk.) csatlakozásával, de hát része volt a mi életünknek is. A cigány zene van olyan nyitott, hogy más stílusú dallamokat is elbírjon, ráadásul több olyan cigány dallam ismert, ami a magyar népzenéből lett átvéve, és fordítva. Nem idegenek egymástól. Szóval ez nem volt kérdés számunkra. Sőt, így a Romengo azzal is kitűnik, hogy Kovács Misi vagy Dresch Misi beleteszi a maga stílusát.
MN: Közben persze nem kétséges, hogy a zenétek ékessége Mónika hangja, illetve az énekében rejlő mélység és fájdalom. Elképzelni sem tudom, hogy miből fakad. Mónika, mennyi ebben a személyes sors, mennyi a természeted, és mennyi a "pusztán" elsajátítható hagyomány?
LM: Ez mind benne van. A dalaink egy része a saját életünkön alapul, és természetesen a mi érzéseinket fejezi ki. De a tradicionális dalok hátterében is az áll, amit a cigányok megéltek, és az csak teljes átéléssel adható tovább. Ez mind megtörtént valamelyikünkkel. A családommal, Mazsival, velem vagy másokkal. Van olyan dalunk, ami a lányszöktetésről szól, nos, az Tibi (Balogh Tibor, a Romengo ütőse - a szerk.) története. ' bizony megszöktette a feleségét.
MN: Mazsi, mennyire jellemző Mónikára ez a felkavaró szomorúság?
RMM: Szerintem Móniban van valami skizó...
LM: Jézusom...
RMM: ...mert ugyan többnyire teljesen vidám, de amikor énekel, akkor annyira beleéli magát, hogy teljesen átlényegül. Én nap mint nap hallom, de engem is meglep vele, ettől leszek minden alkalommal szerelmes belé.
LJG: Móni teljesen kikapcsol éneklés közben, és mégis önmagát adja.
RMM: Ami egyébként Gusztira is igaz... Kérdeztem is tőle múltkor, hogy miért kiabál. Ne kiabálj ennyire! - mondtam neki. Mire ő azt mondta, hogy nem tud mit csinálni, a koncerten eksztázisba esik, és nem tudja, hogy mi van.
MN: Tiszta sor. De hát ez erről szól... És ezért szeretjük.
LM: Amúgy én abszolút hangulatember vagyok. Annak megfelelően énekelek, és a főzésem is olyan.
MN: 2010-ben a Gryllus Kft. jelentette meg a Kétháné című lemezeteket, addig nem nagyon hallottam rólatok. Igaz, a lemezről is a nemzetközi sajtóból értesültem, miután felkerült a világzenei rádiósok listájára.
RMM: Már 2008-ban felvettük, csak nem ismertünk olyan kiadót, amelynek minden bizalommal odaadhattuk volna. Így elcsúszott kicsit. Aztán 2010-ben írtam egy levelet Gryllus Dánielnek, és küldtem pár felvételt, ő pedig azonnal visszahívott, hogy szívesen kiadná. Ezután meg is jelent hamar, majd felkerült annak a listának (World Music Chart Europe - a szerk.) az ötödik helyére, amire azóta is nagyon büszkék vagyunk. Addig nem hallottunk róla, először azt sem tudtuk, hogy mihez gratulálnak a közösségi oldalunkon.
MN: És most itt van a Nagyecsed - Budapest, ugyancsak a Gryllusnál, de immár fél tucat közreműködővel, és több olyan számmal, ami jócskán eltér az eddigiektől.
RMM: Nagyecsed a gyökerünket jelenti, Budapest pedig azt a nagyvárosi életet, ahol olyan muzsikusokkal kerülhettünk kapcsolatba, akik gazdagítják a zenénket. Miért ne nyithatnánk, úgy emberileg, mint zeneileg? Ami pedig a lemez végén szereplő két bónusz dalt illeti, azzal az volt a célunk, hogy bemutassuk a spanyol flamencogitáros Juan de Lerida barátunkkal közös projektünket. Évek óta ismerjük egymást, több koncertünk is volt, és talán már arra is megérett ez a kapcsolat, hogy felvételeket is készítsünk.
MN: Guszti, harmincéves tapasztalatoddal milyennek látod a roma folk mai helyzetét?
LJG: Sokat változott a nyolcvanas évek közepe óta. A gyerekeink nemzedékét már nem nagyon izgatja ez a tradíció. Legfeljebb a lakodalmas, dáridós változatban menő. A nyolcvanas években még a gitár, a kanna és a kanál volt a középpontban, most pedig ráálltak a szintetizátorra, a gépi hangra. Érdekes módon Pesten jobban odafigyelnek erre a hagyományra, mint vidéken, itt több remény van az ápolására.
MN: Az, hogy a Téli Kertemben rendszeresen fiatal roma együttesek játszanak előttetek, az erre a problémára - illetve a tehetséggondozásra - reflektál?
RMM: Amikor a klubunk beindult, kezdetben neves fellépőket hívtunk meg, hogy bejárassuk a helyet, hogy nagyobb presztízse legyen. Hogy aki lejön, biztos lehessen abban, hogy nívós programot kap. Aztán miután ez megvalósult, egyre több lehetőséget tudtunk teremteni az induló zenekarok bemutatkozására, hiszen nagyon fontos, hogy működjenek, és megmérhessék magukat. Jöjjenek csak, szívesen látunk mindenkit!
