Aztán mindenki ment a maga útjára: Mercer visszatért zenekarához, Burton meg Daniele Luppival csinált spagettiwesternes lemezt, illetve producerkedett többek között a Black Keysnél és Norah Jonesnál.
A két zenész nyilván hiányozhatott egymásnak, mert most megkapjuk a folytatást, ahol némileg formabontó módon az artwork előbb megvolt, mint a dalok: Jacob Escobedo küldött a duónak egy pszichedelikus vázlatot, ami alapján Burtonék úgy döntöttek, hogy a második albumot a retrofuturizmus jegyében fogják megírni. Be is szereztek jó pár analóg szintetizátort, elolvastak néhány régi sci-fit, és már dőlt is az ihlet. A Disco azért a debüt csapásvonalán halad, de játékosabb, mint az elődje, és maximálisan kihasználja Mercer nagy ívű dallamokra termett énekhangját. Most is a nyitószám a legerősebb: a Perfect World hat és fél perces, többtételes dal jó kis gitárszólóval és ügyes tempóváltásokkal, de komoly vetélytársai is vannak a vidám No Matter What You're Told és a New Order-es basszust bevető Medicine képében. Szerencsére még ezeken kívül is sok az emlékezetes pillanat, halld a Holding On For Life Bee Gees-es vokálját, a Changing Lights retrós szintiszólóját vagy a Lazy Wonderland folktronicáját. A Star Wars, a Mad Max és a Terminator folytatásaihoz hasonlóan az After The Disco is a jobban sikerült második rész iskolapéldája.
Sony, 2014
