"Szabadon kalandozhatok" – Rufus Wainwright popzenész

  • Greff András
  • 2014. április 27.

Zene

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 3-án a Művészetek Palotájában lép fel a frivolan túldíszített dalaival az ezredforduló idején ismertté vált kanadai énekes. Az operát és háromperces slágert egyaránt nagy kedvvel szerző zenészt Finnországban értük utol telefonon.

Magyar Narancs: Budapesten elegáns, ülőhelyes koncertteremben fogsz fellépni. Másképp tervezel meg egy ilyen koncertet, mint amikor hagyományosabb klubban vagy, mondjuk, egy szabadtéri fesztiválon játszol?

Rufus Wainwright: Ezen a turnén szólóban játszom: csak én leszek a színpadon és a zongorám, illetve pár számban a húgom, Lucy is velem lesz majd. Vagyis ez egy nagyon lecsupaszított program, amit menet közben is könnyű megváltoztatni. Tavaly például ugyanígy, szólóban játszottam Glastonburyben 75 ezer ember előtt. Tervezgetni akkor kell inkább, amikor velem van a komplett rockzenekarom. Most, hogy egyedül vagyok, szabadon kalandozhatok bármerre.

MN: Ez az egyedüli oka annak, hogy idén szólóban turnézol?

RW: Több oka is van. Az egyik az, hogy jelenleg épp a best of lemezem miatt turnézom, és így, egyedül akármelyik dalomat bármikor elővehetem, ahogy épp a kedvem tartja. Készülök ugyanakkor a második operám megírására is, amit Hadrianus császár alakja köré építenék - ehhez viszont pénzt kell gyűjtenem, és szólóban játszani nyilván kifizetődőbb. De az is a szólóturné mellett szólt, hogy az évek során felléptem már itt-ott egymagam, és azt tapasztaltam, hogy a közönség nagyon lelkesedik ezért a változatért.

MN: Az említett best of lemez, a Vibrate pár hete jelent meg. Olvastam, hogy a dalok kiválogatásában Neil Tennant segített neked a Pet Shop Boysból. Miért volt szükséged rá?

RW: Szerintem Neil az egyik igazán nagy koponya a kortárs popzenében. Egyfelől rendkívül szofisztikált ízlésű zenész, másfelől pedig jobban látja, mint én, hogy mi is az, amit a közönség épp szívesen fogad. ' állította öszsze a dalsorrendet, én pedig kiegészítettem a listáját néhány olyan dallal, ami különösen fontos a számomra. Egy ilyen válogatáslemez elsősorban azokhoz szól, akik még sohasem hallották a zenémet, vagy csak nagyon keveset ismernek belőle, és jól jött egy külső fül az összeállításánál.

MN: Ha már épp egy ilyen összegző periódusban vagy, meg tudnád jelölni, hogy mi volt számodra a csúcs- és a mélypont a karrieredben?

RW: Csúcspontból több is volt, de ha egyet kell kiemelnem, akkor azt mondanám, amikor együtt dolgozhattam Burt Bacharachhal. Fellépett velem egy tévéműsorban, aztán én is játszottam vele párszor az ő koncertjein. Rajongok Marlene Dietrichnek azért a korszakáért, amikor Bacharachhal dolgozott, akinek persze a legtöbb száma amúgy is csúcsteljesítmény. Ami pedig a mélypontot illeti: maradjunk annyiban, hogy az egyik déli államban éltem meg Amerikában, és eléggé homályosak az emlékeim róla.

MN: A lemezen rajta van a Hallelujah-feldolgozásod is, ami 2001-ben igen népszerűvé vált. Azért vetted fel akkor ezt a számot, hogy adózz vele az egyik leghíresebb változatot jegyző Jeff Buckley emléke előtt, vagy inkább maga a Leonard Cohen-féle eredeti ihletett meg?

RW: Az igazság az, hogy egyáltalán nem ismertem a dalt. A Shrek producerei kértek meg rá, hogy dolgozzam fel a számot a filmhez. Miután megkaptam a felkérést, John Cale verzióját hallottam először, és nagyon tetszett, de az egészet akkor is csupán munkának fogtam fel. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyire sikeres lett.

MN: Készítettél nemrég egy remek videót a Funny or Die számára, amiben rágógumik reklámdalait énekled. Kértek már fel téged arra, hogy reklámzenét komponálj?

RW: Pár dalomat felhasználták már, de én magam sohasem írtam reklámzenét. Volt egy próbálkozásom régebben a Coca-Colával, de nem jött össze. Szerintem az én hangom túl sokat követel a hallgatótól. Amikor filmekben használják a dalaimat, szinte mindig azt érzem, hogy az intenzív, operákon edzett előadásmódom minden másról elvonja a figyelmet, így végül is érthető, hogy, mondjuk, a Coca-Colánál nem lelkesednek ezért a stílusért.

MN: 40 éves vagy. Szerinted mi biztosíthatja be valakinek a helyét a zeneiparban a fiatalkor lezárulta után?

RW: Tudod, mit írt Beethoven a Missa Solemnis partitúrája fölé? "Szívből fakadt - bár a szívekig hatna." Szóval, ha nem felejted el, hogy a zenének szívből kell jönnie, és hogy bármit is írsz, mindig az igazságot kell keresned, akkor nem fogod elveszíteni a közönségedet. Az emberek megérzik ezt a kvalitást, pláne, hogy ma sem ez jellemzi a popzenét. Ennél jobb ötletem nincs a magam számára.

Figyelmébe ajánljuk