Hurrá, nyaralunk! - legalábbis Pintér Béla Társulatának előadásában; méghozzá Horvátországban, egyenesen Korcsulán, de tán nem tévedek, ha azt gondolom, a magyar nyelv asszociációs rugalmassága teremtette Pintérék színpadára éppen ezt a szigetet.
Ahol amúgy nemzetközivé lett a világ - legalább négy nyelven beszélnek, és mindegyiken ugyanazt mondják. És nemcsak a szöveg, hanem az emberek - a nyaralók - is hasonlítanak egymásra: hasonló - párkapcsolati, egzisztenciális - problémák nyomasztják őket, amelyekről száraz panelmondatokban vagy szaftos recitatívókban tudósítanak. De még a jelmezek is: hol van már a boldog idő, amikor egy bikiniről nemcsak a nacionálét, de még az osztályt, vagyoni helyzetet, egy egész élettörténetet el tudtunk mondani!
Elmegy nyaralni egy - átlagos? - magyar házaspár; a férfi rákos és meleg, de az csak később derül ki, hogy halálos betegsége mellett bevallani nem mert homoszexualitása is fokozza bamba söralkoholizmusát. Az asszony épp annyira primitív, amennyire ahhoz kell, hogy a fentieken felül még debil kisfiát is elviselje. A férfi főnöke - szintén rejtőzködő meleg - ugyancsak ott nyaral; falból a titkárnőt is elvitte, ebből támad némi balhé. Van még több pár: magyar lány és német férj készül válni éppen; előbbi a férj heves, kéthavonta támadó szexuális meglöttyenéseitől menekül, egyenesen a vajdasági magyar férfi mellé, aki viszont a napi négy svédtornára kalibrált horvát (szerb?) feleségétől menekülne. És ezek még csak a figurák...
A cselekmény leginkább a kapcsolatrendszerből adódó konfliktusok kibontása, némi krimivel, kábítószerrel, csempészettel, titkos küldetéssel fűszerezve. Kell bele halál is - kódolva van. Ki-ki nem föltétlenül azt kapja sorsként vagy végzetként, amit megérdemel, hanem amit a dramaturgia diktál.
Pintér Béla harmonikus előadásba rakta öszsze legújabb közhelypanoptikumát; tévedés ne essék: nem művésziesített avagy színháziasított elemek nőnek itt össze, hanem igaziak. Nincsenek sem elemelve, sem átfestve, sem zanzázva - legföljebb elbillentve kissé, mint a díszlet tán leghangsúlyosabb eleme, a fölemelt sátor. Darvas Ferenc zenéje nagymértékben segíti a produkciót és a színészeket azzal, hogy ezekre a panelekre színházi figyelmet irányít: közönségként viselkedünk, és nézzük-hallgatjuk azokat, akiknek valamelyike, bármelyike lehetnénk mi, vagy valamelyik ismerősünk. Bárki, a second hand világból.
Merthogy erről van szó: a second handről. Szép és tágas gyűjtőnév ez: a szép emlékű (?) balatoni lángossütőben rabszolgázó fiatal lány házasságba torkolló románca a frissen nagynémetté lett drezdai fiúval éppúgy belefér, mint a globalizálódó Európa újmódi, Horvátországba telepített Siófokjai, a valahai üvegpörgetés helyére lépett karaoke-parti, a nyaralásos, napsütötte partnercserék, kimondások, elhatározások. A "second hand" (már ha nem finom használtruha-butikokra, hanem életekre, vágyakra, érzelmekre gondolunk) nem tragikus, legföljebb szánalmas.
És szórakoztató. Pintér jól válogatott, hatásosan kombinált - és a színészek sokoldalúságának, szikár szellemességének köszönhetően mokány kis revüt tálal elénk. Első osztályút. Amelynek az is része, hogy a fürdőruha nem mindegyik lányon mutat egyformán, sőt: a férfiak sem egyformák a fürdőgatyájukban; van, akinek tanga dukál, ami mellesleg színházi poén, az előadás egy viszonylag kései pontján kiderülvén... A jelmezt Benedek Mari tervezte.
A színészek zeneileg is ügyesek - már amelyik nem épp profi. A lányok a dobszerelésnél váltják egymást, és nemcsak a váltások vannak rendben, hanem a dobolások is.
Színészetben pedig az élet-, pontosabban secondhand-ismeret dominál: Baranyi Szilvia nagy étvágyú panziósnőjével nem szívesen keverednék "kifizeti-e a kávét?" típusú konfliktusba, nem innék, csak fizetnék. Szalontay Tünde szájából a "néma gyereknek..." valóságos nemzetkarakterológiai átokként hangzik, keskenyvágányú asszonya dermesztően igazi. Akárcsak Enyedi Éva titkárnőkliséje, szőke parókával megbolondítva.
A férfiak közül a leghálásabb szerep az író-rendezőé: Pintér Béla a debil és halálra ítélt Mackót játssza; hogy hogyan képes végig pontos derékszögben tartani a hátát, föl nem foghatom. Ez a tartás a legbeszédesebb belőle. A rákos-meleg-alkoholistát rezzenéstelen "depiben" tartó Deák Tamás és a főnök-Gézát játszó Thuróczy Szabolcs lírai jelenetébe a közönség önhibáján és önhibájukon kívül belenevetett. Jó a többi férfi is: Kéménczy Antal, Quitt László; Bencze Sándor Günthere pedig a szó szoros értelmében felette áll az alantas kavarodásnak.
Amelyből egyedül a válófélben lévő feleségét, Gabit játszó Szamosi Zsófia - ebben az előadásban a csapat legjobbja, igaz, lehet all-round: táncolhat, zenélhet, énekelhet, verselhet - lát kiutat, méghozzá fél szemmel, mert a másik le van ragasztva (noha szem van festve arra is): légies, emelkedett líraisággal vágyik a "lucskos nemiség nélküli szerelem" mennyországába, Mátészalkára.
Szkéné, október 5.
