Magyar Narancs: Mindig is érdekelt, hogy miért egy Telecasteren játszol. Végtére is ez Springsteen meg a countrysztárok hangszere, szóval a legkevésbé sem nyilvánvaló választás egy ennyire zúzós zenéhez.
Chris Spencer: Igen, ez voltaképp egy countrygitár, de ettől még én imádom a hangját. Már gyermekkoromban beleszerettem, azóta nem is játszom más hangszeren.
MN: Az Unsane-lemezeken példátlanul brutálisan szól ez a gitár. Mi a titok?
CS: Igyekszem az 50-es években gyártott hangszedőket vásárolni a gitárjaimhoz, mert azok képesek kiemelni a mélyebb alját is egy Telecaster tónusának, és számos különböző hangolást alkalmazok, ugyanakkor általában semmi effektet. Régebben használtam torzítópedált, de ma már nem: szimplán csak bedugom a gitárt az erősítőbe, és túlvezérlem azt az egy csatornát. Úgyhogy az egyetlen titok az, hogy nincsen semmi trükk.
MN: Itt van ez a hangszer meg a bluesos riffjeid, illetve néhány számban a szájharmonika, a slide-gyűrű: a tradicionális amerikai zene, gondolom, sokat jelenthet neked.
CS: Anyám egy bluegrass bandában énekelt, úgyhogy én öreg bluegrass muzsikusoktól tanultam meg gitározni. Előbb tanultam meg például, hogy miként kell hangolni a gitárt a slide-os játékhoz, mint azt, hogyan kell lefogni az akkordokat. Könnyebb is volt úgy, hiszen elég volt egyetlen ujjamat használni hozzá, és ez jelentős szempont volt akkor, hét-nyolc évesen.
MN: Mindjárt a 91-es első Unsane-lemezen birtokodban volt egy eredeti hangzás és játékstílus. Sokat kísérleteztél a megelőző években?
CS: Különös módon nem. Kölyökként nem voltak olyan nagyravágyó terveim, hogy majd én megteremtek egy originális hangzást, egész egyszerűen így szólalt meg a kezemben a gitár. Persze a 80-as évek elején a Black Flag, a Flipper és a Dead Kennedys jelentősen befolyásolták azt, ahogy a gitározáshoz közelítettem.
MN: Az Unsane-t a 90-es évekbeli noise-rock mozgalom egyik vezérzenekaraként szokás jellemezni. Elfogadod ezt a stíluskategóriát?
CS: Alapvetően tényleg erről van szó: rockzenéről zajjal. És különösen így volt ez, amikor elindult a zenekar: gyakran járkáltam New Yorkban úgy, hogy egy kismagnót ragasztottam a csuklómra, és felvettem mindenféle zajt a városban, gépek hangjait például, és a korai időkben ezeket is gyakran használtuk. A Sonic Youth áttörése után New Yorkban tekintélyes zajzenei színtér burjánzott elő. Mi annak a nyersebb típusnak lettünk a reprezentatív zenekara, amelyet az Amphetamine Reptile kiadó vonzott magához, és ma már mi vagyunk talán az egyetlen banda, amelyik még mindig aktív abból a körből.
MN: Szólhatott volna ugyanúgy az Unsane, ha nem New Yorkban, hanem mondjuk Los Angelesben alakul meg?
CS: Nehezen tudom elképzelni, mert rengeteg zaj és mindenféle bizarr hangzás jellemezte abban az időben a New York-i undergroundot, és az ember egy idő után ehhez szokott hozzá. Máshová került a mi toleranciaküszöbünk, mint azoknak, akik maguk körül többnyire csendesebb zenékkel találkoztak. Amikor először színpadra álltunk, nem is törődtünk mással, csak azzal, hogy a lehető leghangosabban az elérhető legnagyobb zajt produkáljuk. Ez egyúttal kifejezett egy nagyobb adag urbánus szorongást is.
MN: 2000-ben három évre feloszlattad az Unsane-t. Miért volt szükség erre?
CS: Akkoriban évi háromszáz koncertünk volt, úgyhogy egyikünknek sem volt magánélete, az úton éltünk. Nem sokkal a feloszlás előtt kórházba kerültem, teljes feltáró műtéten estem át, és két héttel később már ismét a színpadon álltam, pedig még véreztek a sebeim - borzasztó zaklatott életet éltünk, muszáj volt végre szünetet tartani.
MN: Aztán viszont megalapítottad a The Cutthroats 9-t, amivel ott folytattad, ahol az Unsane abbahagyta.
CS: Amikor újra kedvet kaptam a zenéléshez, kiderült, hogy továbbra is ezt imádom, és képtelen vagyok másképp játszani. Az Unsane-ben és a Cutthroatsban is én írtam a dalok többségét, természetes, hogy volt hasonlóság a kettő között. Gyorsan beláttam, hogy egyáltalán nem akarok még higgadtabb zenét játszani. Majd talán akkor, ha megöregszem és lassú leszek.
MN: Az Unsane új lemezének nem értettem a címét. Utánanéztem a neten, és azt olvastam valahol, hogy ez a Visqueen valamiféle anyag, amelyet a Nemzetbiztonsági Hivatal ajánlott a közelmúltban védőeszközül a biológiai fegyverekkel elkövetett terrortámadások esetére.
CS: Így van, ezt látod a borítón: az ott egy holttest, becsavarva a "visqueen"-be. Voltaképp bizonyosfajta plasztiktakaróról van szó. Ennyivel utalunk a pánikra, ami még hosszú hónapokkal szeptember tizenegyedike után is jellemezte a New York-i közhangulatot. Mára már sokat javult a helyzet, de jó ideig túlságosan ráijesztettek az itt lakókra az újabb lehetséges támadásokról szóló hírekkel.
MN: Ez az új anyag pont olyan kíméletlen, mint az elődjei, ám valamiképp mégis fülbemászóbb. Ezúttal valamivel befogadhatóbb lemezt akartatok készíteni?
CS: Nem volt ilyen terv. Amikor lemezt készítünk, nem foglalkozunk azzal, hogy mások miként fogják értékelni, egyedül az számít, hogy mi hárman nagyon szeressük a dalokat, mert tudjuk, hogy baromi sokat fogunk koncertezni velük.
MN: Az Unsane eredetileg Dario Argento giallójának a címe volt, a Cutthroats 9 meg egy véres spanyol westerné. Ha választhatnál a maiak közül, melyik rendezőnek írnál szívesen filmzenét a bandával?
CS: Horrorrajongó vagyok, úgyhogy leginkább valami olyan fickónak, mint Eli Roth.
MN: Azért is kérdeztem, mert az új lemez utolsó dala, az East Broadway úgy szól, mintha egy nagyon komor film aláfestője volna.
CS: Az összes zaj, amit abban a számban hallasz, mind a lakásom közelében zajló építkezések meg a metrószerelvények zöreje. Azokat a hangokat préseltem ebbe a számba, amelyek napról napra kibélelik a helyet, ahol élek.
Az interjú megszervezéséért Nótári Pétert illeti köszönet.
