Schumann-duók, Beethoven-trió; szün; Schumann-duók, Brahms-trió; vége – arányos elrendezésű hangversenyt adott a három hangszeres művész. Simon Izabella (zongora) akár klarinéttal játszott együtt, akár csellóval – vagy épp mindkettővel –, egy nyelvet beszélt a másik két hangszerrel. A Dalcsokor (op. 39) ciklusból kiemelt, ének helyett csellóra átírt négy Schumann-dalban Várdai István kitűnően helytállt: megmutatta a romantikában természetes „dal szöveg nélkül” zsáner értelmét, és frazeálásával, dallamépítkezésével énekeseknek is példát mutatott. A Várdainál kevéssel idősebb, szlovén Mate Bekavac a magyar csellistához hasonlóan rangos versenygyőzelmekkel kezdte pályafutását. A Fantáziadarabokban (op. 73) a dinamikai szélsőségeket kerülve is árnyaltan játszott, talán az utolsó, harmadik darab (Rasch und mit Feuer) lehetett volna tüzesebb.
A triókban a hangszínek sokfélesége és szépsége levette a lábáról a hallgatót. Külön ki kell emelni Bekavac klarinéthangjának varázslatos átváltozási képességét. Amikor szólama a zongora motívumából nőtt ki, zongoraszerűen szólt, amikor a csellóval közösen indított egy dallamot, mintha a csellóból lépett volna elő. Mindez remekül illett Brahms a-moll triójának (op. 114) elégikus tónusához, és nagyszerű pillanatokat hozott Beethoven B-dúr triójában (op. 11). Az utóbbi darabban végig megvolt a bécsi klasszikával asszociált nemes tartás is, ezzel szemben csak pislákolt a humor, és nemigen volt jelen az a hetykeség, amely miatt Gassenhauer (utcai nóta, „sláger”) a trió mellékneve. Lehet, hogy a három muzsikus egymás iránti előzékenysége okozta, hogy az előadás – főleg az utolsó tételben – egy hajszállal lassabbnak tűnt az ideálisnál, mindenesetre a tempó nem segítette érvényre jutni a zenében elhelyezett poénokat, inkább mintha magyarázgatta volna őket.
Zeneakadémia, Solti terem, március 10.
