Ritkán adatik meg a mi régiónkban, hogy egy frissen beérkezett világsztárt halljunk, de most ez történt. McLorin Salvant februári Grammy-díja (a legjobb vokális dzsesszalbumért) azt jelzi, hogy bekövetkezett a generációváltás, és ami még fontosabb: a dzsessz megújulása ismét csak anélkül zajlott, hogy feloldódott volna más műfajok vizében. Az énekesnő életútja is atipikus: 26 éve született Miamiban, apja haiti orvos, anyja francia–guadeloupe-i–amerikai tanárnő. Tudatosan elkerülte a művészképzőnek hirdetett, sokszor diplomagyárként lesajnált, drága amerikai dzsesszakadémiákat. Klasszikus éneket tanult, Franciaországba költözve sem énekeshez járt, hanem főleg Jean-François Bonnel klarinétos mellett dolgozott. Eközben alaposan elmélyült a múlt század eleji, úttörő bluesénekesek művészetében – nem lennék meglepve, ha kapna majd ilyen típusú filmszerepet is. Szövegeiből levehető – hiszen nem scattel, inkább énekel –, hogy a posztkolonialista, feminista és más posztmodern elméletekkel is teljesen tisztában van. Itt és most él (és olvas).
Tudatosan keveri szeptemberben megjelent díjnyertes lemezén és az erre épült koncerten a saját számait és az örökzöldeket – utóbbiak közül is inkább a kevésbé ismerteket. Ha pedig ismerthez nyúl hozzá, azt is elképesztően egyénien adja elő. Hangszínben, ritmikában, technikában dzsessz- és bluestörténeti utalásokban, expresszivitásban Billie Holiday, Carmen McRae és Betty Carter gesztusait gondolja tovább. A váratlanért énekel, tömény bebop, ezzel együtt minden hangja őszinte. Muzikalitását mesterien húzta alá a Renée Rosnes–Rodney Whitaker–Lewis Nash ritmusszekció, a zongorista pedig még puhítani is tudott az énekes deklarált érdességén. A másfél órás produkció fele után kicsit leült az intenzitás, de eleve nagyon tömény, sűrű szövésű volt az egész koncert, amelyet pisszenés nélkül követett a megbabonázott közönség.
Müpa, Fesztivál Színház, március 11.
