Tovább halogatni mégsem lenne ildomos a szólást, hiszen mostanra már így is kirajzolódni látszik, meddig is terjed M. Tóth rendezésének érvényessége és saját operarendezői kompetenciája. Az erős vizualitás megteremtéséig például okvetlenül kiterjed, ám M. Tóth feltétlen bizalma az animált vetítések (KEDD Kreatív Műhely) iránt így is jócskán túlzottnak ítélhető. A hol az énekesek elé, hol mögéjük vetített képsorok ugyanis bármily hatásosak is első látásra – két-három óra elteltével unalmasnak, sőt fárasztónak bizonyulnak. Különösen akkor, amikor a vetítések előtt-mögött felsejlik a rendezés visszatérő, mi több, majdnem állandó gyengéje: az éneklő ember színpadi motiválásának megoldatlansága. Márpedig ha nem érződik, hogy az énekesek érdemi instrukciókkal ellátva tartózkodnak a színen, akkor akaratlanul is megúszósnak hat minden – mégoly gusztusos – vizuális effekt, s haszontalan vagy épp gagyi rátétnek az emlékek elbeszélésével párhuzamosan az emelt háttérben feltűnő alakmások mozgatása. Hogy a szüntelen vetítés mennyire kimerítővé tud válni ebben A walkürben, azt jól érzékelteti a tény, hogy az előadás leghatásosabb pillanata: Siegmund halála a második felvonás végén, amikor is egy csapásra megszakad a képözön. A hatás erős és egyértelmű, ám azt mégsem hinnénk, hogy ez igazolná az előtte-utána lepergő bő három és fél órányi vetítést.
A rendezés érvényességének mindemellett van egy időbeli kiterjedése is: nagyjából az első felvonás tartamára tűnik jól megoldottnak M. Tóth és kreatív alkotótársainak munkája. Igaz, meg kell várnunk, amíg a zenedrámát indító viharos természetzene hangjai alatt Sieglinde kikeveredik az áruházi közegből (mely zsákutcába A Rajna kincse fináléja alatt jutott el M. Tóth Ringje), s persze túl kell tennünk magunkat a Sümegi Esztert s utóbb aztán mindahány kolléganőjét és kollégáját méltatlan helyzetbe hozó randa jelmezeken-parókákon. Sieglinde és Siegmund, az egymásra rátaláló testvér- és szerelmespár felvonása mégis rendben van, hála Sümegi és Kovácsházi István egymásra hangoltságának, s persze a felvonás zenéjének, melyet az elfogulatlan Wagner a valaha megalkotott leggyönyörűbb muzsikának ítélt. Kovácsházi példás erőt és muzikalitást bizonyítva énekli Siegmund kutya nehéz szólamát. S ha idővel meg is jelenik némi nazalitás szólamának középfekvésében, a tenorista tudja a Wagner-éneklés két nagy titkát: az energiákkal való gazdálkodás létfontosságát és a figurát egyben tartó szenvedély állandó magas hőfokon tartását. Ehhez képest pedig mellékes, hogy a Tavaszi dalt gitárral a kézben kell előadnia, s az is, hogy a betoppanó férj, Hunding (a levegősen éneklő Andreas Hörl) maffiózó porszívóügynöknek tűnik. A testvérszerelem élőnek hat, s ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Sümegi Eszter a kielégítetlen női szerelemvágy csendes, majd annál hevesebb felindulású megtestesülésének bizonyul.
A második felvonással aztán sokasodni kezdenek a nyílt színi problémák. Amikor Brünnhilde johohós színre lépését revübelépőként kapjuk, már előre kikövetkeztethetjük: egy felvonással odébb, a harmadik felvonás elején A walkürök lovaglása majd lebutított show-betét lesz. (S valóban, ott aztán a Venekei Marianna által alulkoreografált gangnam style tömegjelenet botladozik elénk.) Wotan és Fricka, majd Wotan és Brünnhilde vitái két hatalmas forgószék meg-megpörgetésével próbálnak dinamikusnak hatni, Siegmund és Sieglinde pedig piknikké szelídítik nagy szökésüket. Hogy Hunding élve távozik a színpadról, az hagyománytörő megoldás ugyan, de jóval könnyebben emészthető, mint Wotan alakjának tartós megoldatlansága: ki ez a kiöregedett táncdalénekes a germán istenek élén? Tomasz Konieczny amúgy énekesként igen meggyőző és erőteljes, az előzményeket elbeszélve intelligensen formál, s aztán a mű végén, Wotan búcsújában úgy dől belőle a hang, ahogyan az okkal elvárható. Linda Watson Brünnhildje ellenben kicsit ijesztően indít. Az unásig népszerű walkürtémát énekelve ugyanis fent többször visításra vált át a hangja, s kell némi idő neki is, nekünk is, hogy belerázódjunk nem tökéletes diszpozíciójú, de azért legalább hellyel-közzel formátumos Brünnhilde-alakításába. Míg ellenben Németh Judit rendet és bosszút követelő Frickája egyetlen jelenet alatt is főszereplővé tud emelkedni, újra nagy énekesi és emberi formájában mutatva a remek Wagner-előadót.
Lent az árokban Halász Péter irányítja a munkát, és a zenekar mindvégig összefogott és motivált formát hallat. S a megszólalás állandó fegyelméből olykor élményszerűen szép szakaszok emelkednek ki, s nem is csupán a népszerű zenekari részletek során. A főzeneigazgatói poszttól megvált karmester ezúttal is értékes munkát végzett, s jó tudni, hogy a Ring második felét, a 2017-es Siegfriedet és a 2018-as Az istenek alkonyát is ő vezényli majd. M. Tóth Géza ugyanígy elkövetkező rendezéseivel kapcsolatban bizony már jóval vegyesebbek az előérzéseink.
Magyar Állami Operaház, március 6.
