1995-ben a számtalan EP és három remek nagylemez után tetszhalott állapotba dermedt angol zenekar kicsit el is veszett a távolról hasonlónak tűnő brit shoegaze zenekarok tengerében. Ám ha előbb nem is, az elmúlt két évtized alatt bebizonyosodott, hogy különleges hangzásuk révén páratlan életművet hoztak létre, ami, úgy tűnik, még nem zárult le. 2014-es újraalakulásuk már sejtette, hogy új számokat írnak majd, a most megjelent album pedig bizonyítja, hogy semmit sem felejtettek el abból, ami 20-25 éve olyan ellenállhatatlanná tette zenéjüket. A Slowdive-nak a pszichedelikus/progrock, posztpunk- és dreampop elődöktől tanultakat a kezdetektől sikerült egységes stílussá ötvöznie, a gitárzengetés sosem vált öncélúvá, a finoman adagolt torzítás mögül átszűrődő melódiák pedig egyszerűen csak szépek voltak. Ugyanez a remekül megkomponált és szerkesztett, különleges hangulatú, előre nem kalkulálható izgalmakban bővelkedő új dalokról is elmondható. A nyitó Slomo chillwave utódokat kihívó álomzenéjétől talán nem is oly hosszú az út a csupán billentyű- és gitárhangokon úszó Falling Ashesig, de a köztes hat számban is minden ott van arról, hogyan kerülhet közel a majdnem tökéletességhez néhány törékeny énekszólam és gitáreffekteken átpasszírozott, nem e világi melódia.
Dead Oceans, 2017
