Koncert

Solaris

  • Soós Tamás
  • 2014. november 30.

Zene

Nosztalgiázni és múltat idézni nem ugyanaz. Az előbbi inkább zenegépes krimókba, az utóbbi akár nívós koncerttermekbe is való. Például a Művészetek Palotájába, ahol úgy szólalhat meg egy 30 éves lemezanyag, az akkor progresszív, ma már inkább csak okosan dallamos Marsbéli krónikák, hogy az egy pillanatra se hasson avíttas­nak.

Ehhez kellett egyrészt a Müpa tónusgazdag akusztikája, másrészt a kraftosabbra vett zenekari megszólalás.

A célkitűzés szimpla, de korrekt: míg Erdész Róbert az eBayen felvásárolt analóg szintiparkjával a klasszikus és jól ismert űrrockmiliőt ­festi fel, Bogdán Csaba a mába horgonyozza az előadást. Az ő játékán és gitárhangzásán érződött leginkább az időközben elreppent három évtized: amikor színpadra lépett a Marsbéli krónikák szvit utolsó felvonásában, rögtön kisült a kezében a villanygitár. Nem úgy Gerendás Péterében, aki akusztikus hangszerével a Duót – Kollár Attila és az 1998-ban elhunyt Cziglán István gitár-fuvola duettjét – színesítette latinos pengetésével. Gerendás a népes vendégsereg legnevesebb képviselőjeként tette tiszteletét, rajta kívül főleg a régi Solaris-felállások figurái ugrottak be pár számra: Seres Attila, Raus Ferenc, felvételről Czigi, majd Tóth Vilmos. Habár Erdész azt ígérte, kevesebb lesz a számok közti sztorizgatás, mint a tavalyi esten, így is családias hangulatra cserélték a tűpontos dramaturgiai ívet. Jó történetek, M. Kecskés András elvont pantomim-előadása, folyvást megakasztott dalmenet, és persze a legfülbemászóbb instrumentális zene jellemezte a koncertet, amely rajongóktól rajongóknak szólt: az időközben köddé tűnt komoly köny-
­nyű­zene hívei adták a kiadatlan Solaris-dalokat is betéve fújó fanoknak. Ráérősen, szabadosan, igényesen. S a Krasznai Tündét is felléptető új dal már egyenest a jövő felé mutatott.

Művészetek Palotája, október 26.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.