Az izlandi Sólstafir az utóbbi évek európai undergroundjában az egyik legfontosabb zenekar. Igazi öntörvényű csapat, amely magasról tesz mindenféle mainstream elvárásra: korábban képesek voltak például egy majd’ húszperces, instrumentális dallal indítani az aktuális lemezüket, az utóbbi néhány anyagukon már kizárólag az anyanyelvükön énekeltek – ez mondjuk a Sigur Rósnak is bejött –, legutolsó lemezük, a Svartir Sandar pedig egy minden kompromisszumot nélkülöző, irgalmatlanul hosszú, mégis csodaszép és magával ragadó dupla anyag volt.
Az Ótta, amelynek dalai az izlandi háromórás időegységekről, az eyktirekről kapták a címüket, gyakorlatilag a Svartir Sandaron, illetve a korábban a Köldön kitaposott úton megy tovább azzal a különbséggel, hogy ezúttal tömörebben és kompaktabban fogalmazták meg dalaikat az izlandiak. Most csak az utolsó dal, a Náttmál csúszik tíz perc fölé, a legrövidebb Miðdegi pedig már-már olyan, mintha egy Smashing Pumpkins-feldolgozás lenne, és a maga pulzáló ritmikájával teljesen jól áll a csapatnak. A Sólstafir persze most sem szakított a terjengős, hosszú témákkal: óriási klisé, de az Ótta néhány dala pont olyan, mintha egy rockosabb Sigur Róst hallanánk. A végeredmény azonban most is hibátlan, s így át is tudták vinni a Svartir Sandar által nagyon magasra tett lécet. A Sólstafir novemberi turnéja Budapestet is eléri: ezek után kötelező megnézni őket élőben.
Seasons Of Mist, 2014; a Sólstafir november 19-én játszik a Dürer kertben
