című operájának ez a 2013 végén, a berlini Schiller Theaterben készült felvétele igazi különlegesség. (Az Unter den Linden Állami Operaház és a Bécsi Ünnepi Hetek közös produkciója.) Először is a két nagyágyú miatt. Leonorát Anna Netrebko, Luna grófot Plácido Domingo énekli. Netrebko operai fenomén csúcsformában, egyre teltebb és varázslatosabb hanggal, lélegzetelállító pianókkal, és a személyiség olyan szuggesztivitásával, amelyhez hasonló ma kevés van. Amilyen Domingo volt fénykorában. Ő hetvenhárom évesen élettani csoda, aki hőstenorból az utóbbi években ledolgozta magát baritonná. Így is működik, művészete a régi, a hangja nem, erőfeszítéssel énekel, néha egyenetlen, néha fakó, néha levegő után kapkod. Nem ő a másik legjobb. Hanem Marina Prudenszkaja mint Azucena. Komplett klinikai esetet kreál – hanggal, mimikával, gesztikával – a tudathasadásos, őrült cigányasszonyból. Csakhogy nem naturálisan, hanem szürreálisan. Olyan, mint egy hisztérikus marionett. Egy festett arcú commedia dell’arte figura. És itt lép be a képbe a rendező, Philipp Stölzl, aki a vásári bábszínház, a cirkusz és a szürreálissá stilizált Velázquez-festmények elegybelegy stílusában hozott létre valami groteszket, amiben a kórus fejjel lefelé, fürtökben ömlik ki lassított mozgással egy résből, és a kváderköveket imitáló falak időnként virtuálissá válva csendéleteket vagy mozgóképeket „közvetítenek”. Mindez parodisztikus hatást is kelt, miközben aláhúzza a történet nonszensz eszelősségét – amibe Domingo nem illik bele. Az élvezeteket tetőzi Netrebko vérző falak alatt énekelt cabalettája az utolsó előtti képből, amit régi előadásokban kihagytak. Még Barenboim szokatlan tempói is illenek az előadáshoz.
Deutsche Grammophon, 2014
alá
