Egy héttel ezelőtt a Shins kapcsán már emlegettük a Spoont, most pedig itt is van az austini négyes legújabb albuma. A Britt Daniel vezette csapat közel negyedszázada alakult, és nincs olyan zenekar, amelyik a 21. században jobb átlagot produkált volna náluk a kritikusok pontszámait összesítő Metacriticen. A Spoon tényleg nem készített rossz lemezt, és mivel épp a legutóbbi albumuk, a They Want My Soul sikerült eddig a legjobban, nagy kérdés volt, hogy most mivel rukkolnak elő. Danielék a három évvel ezelőtt megjelent csúcsművükhöz nyúltak ihletért, konkrétan annak legjobb dala, az Inside Out volt a kiindulópont, és ezzel nem is lehetett mellényúlni – az immáron kilencedik album, a Hot Thoughts méltó folytatásnak bizonyul. Ebben fontos szerepe van Dave Fridmann producernek is, aki szerencsére nem erőltette rá különösebben a védjegyszerű pszichedelikus világát Spoonékra, hanem hagyta őket önmagukat adni (inkább apró hangszerelési megoldásokon lehet érezni a keze nyomát). A számokra a nagy idolok, David Bowie és Prince halála, illetve, a zenekar történetében rendhagyó módon a szex hatott – a téma érezhetően ott van a címadó dalban és a First Caressben. A WhisperI’lllistentohearit című darabban robusztus posztpunk basszus hasít, a Do I Have To Talk You Into It egyértelműen az új lemez Inside Outja, a Can I Sit Next To You igazi prince-es diszkó-rock sláger, a Shotgun az elektronikus tánczenék felé is nyit, míg a politikus hangvételű Tear It Downban a karcos hangú Daniel azt hangoztatja, hogy „építsenek csak falat körülöttünk, én úgyis lebontom majd”. De a legnagyobb meglepetés az Us című instrumentális záródalban érkezik, aminek bizonyos részei hallatán az embernek eszébe juthat Brian Eno munkássága, és az egészben az az érdekes, hogy a Spoonnak is van egy Enója, a dobos-producer Jim, de a név- és és zenei rokonságon kívül nincs más közük egymáshoz.
Matador Records, 2017
