Ritkaság, ha egy albumról a megjelenése előtt tudni lehet, hogy bérelt helye lesz a rekordok könyvében, de legalább ekkora ritkaság az is, ha egy népszerű énekes száz évig él. Vera Lynn-nek, aki a második világháború óta afféle nemzeti intézménynek számít Nagy-Britanniában, megadatott a centenárium, és ha már így alakult, akkor az új lemez sem maradhatott el. A Vera Lynn 100-on persze nincsenek új dalok, és a művésznő sem járt mostanában a stúdióban. Az történt, hogy egykori énekhangja mögé újrahangszerelték régi slágereit, illetve felkértek néhány, főleg Nagy-Britanniában közismert színészt és énekest, Alfie Boe-t, Alexander Armstrongot, Aled Jonest és Cynthia Erivót egy-egy virtuális duettre. Persze senki ne gondoljon ún. modern hangszerelésre, nem ment el az eszük a szerkesztőknek.
A lemez természetesen Lynn legnagyobb slágerével, az 1939-es We’ll Meet Againnel kezdődik, amit a háború alatt vélhetően többet játszottak a brit rádiók, mint a himnuszt, és ez meghatározza a továbbiakat is. Merthogy a többi dal – egyebek mellett az Auf Wiederseh’n Sweetheart, a Wish Me Luck as You Wave Me Goodbye vagy a Casablancából ismerős As Times Go by – is sokkal inkább a több mint hetvenéves nyomasztó, háborús hangulatot hozza vissza, bár minden bizonnyal nem ez volt a kiadó szándéka. A fülbemászó melódiák és szerelmes szövegek ellenére fekete-fehér híradófelvételek elevenednek meg, az egészet pedig néha még el is nyomja a sokkal későbbi, hátborzongató Vera című, alig egyperces darab a Pink Floyd The Wall albumáról: „Van itt valaki, aki emlékszik Vera Lynnre?”
Decca, 2017
