Zene

A történelmi magazin ezúttal az 1956-os sortüzekkel foglalkozik kiemelten. Az öt tanulmány közül Kő András és Szentkuti Károly írása a legnívósabb: előbbi az Országház előtti október 25-i, utóbbi a csaknem száz áldozatot követelő október 26-i mosonmagyaróvári vérengzés körülményeit rekonstruálja.

A művésznyomozó-történetek (perregények, Antonioni klasszikusa) egészen egyedi folytatója a libanoni Rabih Mroué, aki a politikai-társadalmi whodunit műfaját valósítja meg a színházban. Tavaly már járt a Trafóban a Yesterdays's Mannel, ahol egy bejrúti utca keresése volt a téma.

A román film olyan sokáig nem volt tényező semmiféle fórumon, hogy most a fél világ csodálkozik rá a hirtelen feltámadt realizmusra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a román új hullám kisebb loccsanásait előidéző filmes is kellő komolysággal vezeti elő munkáját.

Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és főszereplője sem brillírozott. Úgy tűnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nőből, és ennek mellékterméke lett az album.

című szatírája egy kocsmában talált új helyre, és öltött új formát; bár ami ez utóbbit illeti, pontosabb úgy fogalmazni, hogy talált vissza a régihez. Szöveggel és színházzal is másképp bánik a Salto Mor(t)ale Társulat előadása; szabadon, de inkább szabadosan futtatja meg mai közegben a régi történetet. Régi? Elborult agyú férfiak háborúznak - jó, nem egy új, rájuk szabott alkotmányért, hanem athéniak és spártaiak a jó ég tudja már, miért -, amikor egyszer csak a nők veszik kezükbe a haza sorsát.

b> 1,3 milliárd kínai nem tévedhet - szokták mondani a rizsfogyasztás melletti végső érvként, és ugyanez a Facebookra is áll: 500 millió lájkoló meggyőző szám. David Fincher publicisztikai rekordgyorsasággal elkészített Facebook-filmjének plakátja ennél még többet is mond, nevezetesen, hogy akinek 500 millió barátja van, az szert tesz néhány ellenségre.

Túl egy teljes operaházi hatalomváltáson, a tisztes hírű olasz rendező, Cesare Lievi és Térey János közreműködése nélkül, ám a 200. születésnap estéjén azért csak felhangzott az Operában a Bánk bán ősváltozata, s ez alighanem már önmagában is üdvözlésre érdemes ténynek ítélhető.

A Led Zeppelin három évvel ezelőtti londoni koncertjét követően Robert Plant még a korábbiaknál is egyszerűbben válthatott volna jegyet a nosztalgiavonatra, úgyhogy feltétlenül jár neki a tisztelet, amiért mégis inkább a saját ösvényét választotta a kényelmesebb és sokkal jobban is fizető - a hírek szerint az újjáalakuló turnéért kétszázmillió dollár járt volna neki - megoldás helyett (miközben egy pesti vagy bécsi Zep-koncerten magunk is bizonyára ott tömörültünk volna). A hard rock örök érvényű klasszikusainak felidézése helyett Plant inkább Alison Krauss-szal turnéztatta közös, kissé langyos, de világszerte igen sikeres countrylemezüket, a Raising Sandet, majd elkészítette immár kilencedik szólóalbumát.

A Maffiózók és a Sírhant művek a kusza családi viszonyokat ábrázolta, a Twin Peaks a lélek sötét mellékhajóiba zseblámpázott, az L azt tárta fel, ahogyan a többség egy kisebbségre rátekint...

Kockázatos dolog egy uralkodó színpadi tereptárgy, ugyanis az uralkodó színpadi tereptárgy elsődleges természete az uralkodás - a játék csak utána jön. A Maladype Színház Platonov-előadásában az uralkodó tereptárgy egy biliárdasztal, s az előadás úgy is kezdődik, hogy Trileckij - röviden és érthetően - bevezet bennünket a játék szabálydzsungelébe. Aztán rövid és váltakozó összetételű játszmák következnek - ügyesen spontánok a színészek, hiszen a golyó a legöntörvényűbb ezen az estén, kicsit sem engedelmes -, majd a dráma és az előadás mégiscsak felülkerekedik a biliárdasztalon. A szó legszorosabb értelmében is.

"Nekünk nagyobb nyájunk lesz - mondta Dina. - Meg teheneink. Mi lesz a neve az első borjúnak? - Doktor Karl Marx - felelte Joseph. - Másszunk fel a torony tetejére!" A torony tetejéről Koestler hősei belátták az 1937-ben alapított kommuna egész területét és a kőhajításnyira lévő arab falvakat is, ahonnan féltékenyen figyelték a kopár sziklára telepített kibuc gyors infrastrukturális fejlődését. A nemzetiszocialisták által korábban meggyalázott Dina sorsa végül szimbolikus halálával zárul, mert a muhtár romlott fia nemcsak őt magát pusztította el, hanem fölgyorsította egy kísérleti közösség visszavonhatatlan széthullását is.

A high school vígjátékoknak is van lelkük, és ez a lélek egyszer csak fogja magát és kebeléről - vagy, hogy pontosítsunk, a Könnyű nőcske hősnőjének kebeléről - sóhaj fakad. Be jó is volt a nyolcvanas évek hasonszőrű tinigimiizéiben hősnősködni, mert ha nem is mindig John Hughes rendelt, a kamaszfájások híresen empatikus professzora, azért majdnem mindben akadt egy Cusack vagy egy Dempsey, akiért érdemes volt egy monológ reményében az erkély felé kacsingatni.

Cohent alighanem mindenki bírja, azt a végtelenül érzéki, zsíros hangját, azt a magára növesztett egykedv és fegyelmezettség mögül előkúszó méla és borongó fájdalmat, amely a legtöbb dalára jellemző. Nem állítom, hogy szorosan követtem az immár 76 éves kanadai énekes pályafutását, viszont ott volt mindig is stabilan az örökké elő-elővehető, újrahallgatható őskedvenceim sorában.

a modern blues-rock új csodagyerekeként kezeli a média: a mindössze harminchárom éves gitáros saját néven kihozott lemezei évek óta lelőhetetlenül kúsznak fel a Billboard-listára. Nem is érdemtelenül, hiszen a tavaly kiadott The Ballad Of John Henry tényleg az utóbbi tíz év egyik legjobb ilyen irányú lemeze, a címadó nóta riffjét pedig - ahogy azt Bonamassa felkonferálta - a világ tizenkettedik legjobbjának hozták ki egy újságírók által kezdeményezett szavazáson.