Lemez

Leonard Cohen: Songs From The Road

  • - kyt -
  • 2010. november 4.

Zene

Cohent alighanem mindenki bírja, azt a végtelenül érzéki, zsíros hangját, azt a magára növesztett egykedv és fegyelmezettség mögül előkúszó méla és borongó fájdalmat, amely a legtöbb dalára jellemző. Nem állítom, hogy szorosan követtem az immár 76 éves kanadai énekes pályafutását, viszont ott volt mindig is stabilan az örökké elő-elővehető, újrahallgatható őskedvenceim sorában.

Az újabb felvételeivel sem volt különösebben bajom, de nem is tapadtak meg bennem igazán - a 2001-es Ten New Songs volt az utolsó, amit hallottam, és tessék, nem ismertem föl ezen az élõ felvételen az innen átvett That Don't Make It Junkot. Azt viszont, hogy nem voltam ott a tavalyi budapesti koncertjén, hamar megbántam, hiszen mindenki csak dicsérte éneklésének, színpadi jelenlétének a minimalizmusa ellenére is átütõ erejét. És ezt az erõt, a turné hangulatát valahogy ez a lemez is megõrizte, nem is tudom, hogyan: Cohen - persze megkopott - hangjának rezdülésein keresztül, netán épp a kopás érzékeltetésével, amirõl mi más is juthatna eszünkbe, mint a mulandóság. De legalább ennyire fontos elemnek tûnik a kísérõ zenészek - természetesen hibátlan - játékának visszafogottsága, halk alázata, ahogy egyáltalán nem hivalkodik a felfrissített hangzás, a bevezetõ ütemek hol latinos, hol countrys megszólalása. És persze Cohen csendesen merengõ hangja - milyen kár, hogy nem hallgathatom meg ezen a lemezen a The Partisan után, hogy mit kezd mostanában a Who By Fire-rel!

Sony Music, 2010

 

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.