Az újabb felvételeivel sem volt különösebben bajom, de nem is tapadtak meg bennem igazán - a 2001-es Ten New Songs volt az utolsó, amit hallottam, és tessék, nem ismertem föl ezen az élõ felvételen az innen átvett That Don't Make It Junkot. Azt viszont, hogy nem voltam ott a tavalyi budapesti koncertjén, hamar megbántam, hiszen mindenki csak dicsérte éneklésének, színpadi jelenlétének a minimalizmusa ellenére is átütõ erejét. És ezt az erõt, a turné hangulatát valahogy ez a lemez is megõrizte, nem is tudom, hogyan: Cohen - persze megkopott - hangjának rezdülésein keresztül, netán épp a kopás érzékeltetésével, amirõl mi más is juthatna eszünkbe, mint a mulandóság. De legalább ennyire fontos elemnek tûnik a kísérõ zenészek - természetesen hibátlan - játékának visszafogottsága, halk alázata, ahogy egyáltalán nem hivalkodik a felfrissített hangzás, a bevezetõ ütemek hol latinos, hol countrys megszólalása. És persze Cohen csendesen merengõ hangja - milyen kár, hogy nem hallgathatom meg ezen a lemezen a The Partisan után, hogy mit kezd mostanában a Who By Fire-rel!
Sony Music, 2010
