Lemez

Leonard Cohen: Songs From The Road

  • - kyt -
  • 2010. november 4.

Zene

Cohent alighanem mindenki bírja, azt a végtelenül érzéki, zsíros hangját, azt a magára növesztett egykedv és fegyelmezettség mögül előkúszó méla és borongó fájdalmat, amely a legtöbb dalára jellemző. Nem állítom, hogy szorosan követtem az immár 76 éves kanadai énekes pályafutását, viszont ott volt mindig is stabilan az örökké elő-elővehető, újrahallgatható őskedvenceim sorában.

Az újabb felvételeivel sem volt különösebben bajom, de nem is tapadtak meg bennem igazán - a 2001-es Ten New Songs volt az utolsó, amit hallottam, és tessék, nem ismertem föl ezen az élõ felvételen az innen átvett That Don't Make It Junkot. Azt viszont, hogy nem voltam ott a tavalyi budapesti koncertjén, hamar megbántam, hiszen mindenki csak dicsérte éneklésének, színpadi jelenlétének a minimalizmusa ellenére is átütõ erejét. És ezt az erõt, a turné hangulatát valahogy ez a lemez is megõrizte, nem is tudom, hogyan: Cohen - persze megkopott - hangjának rezdülésein keresztül, netán épp a kopás érzékeltetésével, amirõl mi más is juthatna eszünkbe, mint a mulandóság. De legalább ennyire fontos elemnek tûnik a kísérõ zenészek - természetesen hibátlan - játékának visszafogottsága, halk alázata, ahogy egyáltalán nem hivalkodik a felfrissített hangzás, a bevezetõ ütemek hol latinos, hol countrys megszólalása. És persze Cohen csendesen merengõ hangja - milyen kár, hogy nem hallgathatom meg ezen a lemezen a The Partisan után, hogy mit kezd mostanában a Who By Fire-rel!

Sony Music, 2010

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.